Hamisjátékosok

Fejezet 3

SZIGORLAT

Mindössze ketten szigorlatoztunk aznap. A sötétebb ruhánkról ismertük meg egymást, kényszeredetten és félszegen köszöntünk. Társam ismeretlen, kissé nyomott homlokú fiú volt, egyszer-kétszer talán mégis láthattam az előadásokon; bemutatkoztunk egymásnak. Azután úgy álltunk ott a folyosón, mint akiket ítéletre vezettek elő.

-Az ablak menti padokon fiatal medikusok ültek, könyvekkel, jegyzetekkel és boldog, távoli vizsgaidőkkel. Ellenségek, akik hideg fejjel és kemény szívvel a mi botlásainkra lesnek – most akarnak megokosodni és meghízni, a mi bukásunkon. Terpeszkedve foglaltak el minden padot, az eshetőségeket mérlegelték, néha megnéztek, mint ahogy a kannibálok vizsgálhatják a forró vizes kondér mellett álló foglyokat. Még helyet sem szorítottak… Ákos, a dagadt altiszt a kisterem ajtajában állt, sértődötten és tüskésen – ellenségünk ő is. Hogyne, hiszen nem vettük igénybe szigorlat előtti, húszpengős mentőkurzusát. Majd jött Vida, az osztályorvos, az a lenhajú majom a második emeletről, bizalmaskodva és jóakaratúan közölte: az öregnek ma komisz a kedve, ideges, kétszer is rászólt kedves tanársegédjére, Kovács Gyurkára.

Fél tízkor mintha roppant kaptár zsongott volna fel… Ajtócsapkodás, majd kemény lábdobogás – most ért véget az előadás. Száz fiú zúgott le az emeletről – még ide, a kis oldalfolyosóra is beszüremlett a lármájuk.

Újabb negyedóra.

Végül lebbent a kétszárnyú üvegajtó, feltűnt a vakító fehér szvit – és a hatalmas félkaréj közepén ő – Karlovits…

Emlékszel a kis bemutatóteremre a földszinten? Milyen szorongatón ismerős kulisszák: a fali üvegszekrényekben – gipszből – rosszul forradt csontok és ízületek; péntek esténkint hányszor hallgattuk itt a kis Neményi orthopéd másfélóráját. Hát ebben a mellékteremben tartották aznap a szigorlatot.

Elöl mi ketten ültünk, mögöttünk az üres padok gránittölcséres sivársága. A nézők csak hátul szoronghattak. A professzorral se maradtak sokan. Kédli, a merev arcú tanársegéd, meg Kovács Gyurka és természetesen Vida is, aki szeretett ott lenni a látványosságokon.

Az alacsony homlokú fiú hamar végzett. A második percben tudtuk – menthetetlen eset; de legalább nem kínlódott sokáig. Most én következtem.

Ismered, ugye, Karlovitsot? A teremben primadonna, úgy tartja ujjai közt a krétát, mint műtét előtt a kést. Táblája villámgyorsan telik meg tabellákkal és rajzokkal, a legsúlyosabb műtétet is úgy demonstrálja, mint egy bűvész; remek előadó és remek sebész. De így, szigorlaton, faarccal teszi fel a kérdést, jobb kezét kinyújtja, mintha egy súlyos díszkardot tenne maga elé, és jéghideg, merev tekintettel vár.

Két hónap fáradtsága volt már bennem, s még külön ez a délelőtt is. Idegeim kegyetlenül megfeszültek, izmaim megduzzadtak, egyetlen görcsbe rándult gubanc voltam. Idegesség és szorongás? Ó, az idegesség együgyű és mennyei állapot. Az ideges ember felvág, mint a félkótya nyúl a puskacső előtt… kapkodva fut ide-oda… makog valamit… néhány ostoba bukfencet vet a levegőben… – s már vége is.

Bár megzavarodott és ideges lettem volna, bár követhettem volna a nyomott homlokú, szomorú fiút. Milyen tiszta ügy lett volna, milyen egyszerű seb, semmi fertőzés, semmilyen bonyodalom… De én védekező és támadásra feszült voltam. Szívemet nem a gyávaság, de a fogcsikorgató düh szorította össze. „Figyelj hát!” – biztattam magam, s úgy néztem Karlovitsra, mint aki egyetlen ugrással veti magát az ellenségre.

Mert Karlovits, ott a kis katedrán, az volt – ellenség. Ellenség, akivel itt meg kell birkózni, az egyik felülmarad, a másikat két vállra nyomják. – De csak így szabadulhatok… Nem tudom, érted-e ezt a pillanatot? Amikor kettesben maradsz valakivel egy kihalt bolygón. Senki élő nincs veled, senki más ellened, csak ő… Te szembenézel vele… Érzed – most!

most!És Karlovits feladta az első kérdést… Pillanatnyi csend. Azután szinte kiáltottam a feleletet. Tudtam-e? Elég becsületesen ismertem az anyagot, de ezt igazán tudtam. Véletlen volt. Nagyon jól tudtam. Ahogy rákezdtem, az ujjongás volt, a szavam káröröm és ittasság.

És ezt észre kellett vennie Karlovitsnak is. Rám nézett. Éreztem: szó sincs itt arról, elfogad-e ellenfélnek vagy sem. El sem ért hozzá az én forróságom. A hangom bosszantotta csak – ennyi volt. Láttam rajta, most elhajít, mint műtét közben egy fölösleges műszert. S már félbe is szakított, új kérdést adott.

Megrémültem. Most dadogjak vagy elhallgassak? Egyszerre itt volt a bukás. Erre a második kérdésre már nem tudtam felelni. Nehéz kérdés volt? Isten tudja… – inkább ritkaság. De csak elkezdtem valahogy, az előbbi hangomból sem billentem még ki. És mondtam valamit, azután megint… Azokat a sebészi általánosságokat hadartam, kissé a belgyógyászatba is átkacsintva, amikkel mindent be lehet vezetni.

És ekkor Karlovits hibát ejtett. Nem érezte meg, hogy szavaim mögött már a semmi van, az űr, a hallgatás, és félbeszakított. Megint más kérdést kaptam. Szerencsém volt, ennyi az egész. Ment. Ezt végigvárta, minden részletre rákényszerített; de hiba nélkül ment.

semmiMost kezdett bosszankodni. Egyszerre komisz lett. Az új kérdés szinte durván goromba és nehéz.

A kis Neményinek köszönhettem megmenekülésemet. Neményinek és kitűnő vizuális-akusztikus memóriámnak – itt, ugyanebben a teremben magyarázta a kis öreg Neményi valamikor ezt a bonyolult törést. – Senki nem hallgatott oda, magam sem; és most egyszerre tisztán hallottam a hangját.

De azért alaposan belebukhattam volna ebbe a törésbe, se az anatómiáját, se a részleteit nem tudtam – Karlovits azonban megint türelmetlen volt. Nem mondhattam végig, nem is kérdezett tovább. Intett Kédlinek – az aznap felvett betegek kórtörténeteit kérte. Talán nem is akart megbuktatni, csak megfricskázni, megleckéztetni. Sokáig válogatott a beteglapok között. Egyet-egyet lassan, figyelmesen végigolvasott, majd bosszúsan félrelökte. Látszott, valami szilánkosabb, gyulladtabb esetet keres… A kedves, jó Kovács Gyurka, akit ma reggel megszidott, velem együtt főtt és pirosodott, mint a rák. Vida szemtelenül vigyorgott. Karlovits végül odaadta az egyik lapot Kédlinek:

– Hozzák be…

Soha Wurm Gyulát, ötvennyolc éves tanítót, „apja-anyja meghalt, astheniás testalkat, fájdalmai fél év előtt kezdődtek a jobb kezében és könyökében…”– soha Wurm Gyulát elfelejteni nem fogom.

Karlovits ügyet sem vetett a mély bókolásra, ridegen vetette oda a hosszú köszönésre:

– Tessék!…

Mint egy elítéltet, átadta nekem Wurm Gyulát.

Macskaszürke, hosszú bajusza volt, alázatos, vérszegény ember. Az arca hamus, csontjai kiütköztek; két percig kérdezgethettem. Levette kabátját, ingét – a fájdalmas ízületek erősen duzzadtak.

– Hát halljuk! – mondta ekkor Karlovits. És Wurm Gyula fölött megindult új csatánk. Karlovits rosszul kérdezett; a kérdésből értettem meg, hogy a szembeötlő baj mögött meglepetés vár. Óvatosan tapogatóztam a homályban, szavaimra egyre ingerültebb válaszokat és kérdéseket kaptam. De ekkor már közeledtem valami felé.

– Hát mondja ki végre! – csattant fel egyszerre Karlovits.

Megmondtam.

Olyan csend támadt, hogy tisztán hallottuk az Üllői úton a villamosok csengetését. A csendben már éreztem, hogy rátaláltam. Kovács Gyurka megkönnyebbülten bólintott – jól van!

– És az eljárás? – szorított rajtam utolsót Karlovits.

Zúgott a fejem. Éreztem, hogy ez a végső próba. Izgatottan és pirosan néztünk egymásra. Mint a fellobbanó láng – egészen Kariovitsnak csapva kiáltottam:

– A jobb kar csonkolása!

Lehet, hogy többet mondtam. Nem tudom, nem emlékszem semmire, csak Karlovitsot láttam magam előtt. Az ő szemét éreztem magamon, kérdéseivel birkóztam – megint csak ketten voltunk, már nem is egy kihalt bolygón, de valahol lent, tengerfenéki mélységben; irtózatos nyomás nehezedett a halántékomra. Lehet, hogy csak egy mozdulat kellett volna – ráugrom és fojtogatni kezdem.

De a merev Kédli ugrott hirtelen oda, meg Kovács Gyurka, ijedten, elsápadva. Az öreg tanítót fogták mind a ketten.

– Az én kezemet?… az én jobb kezemet?… – hebegte a szürke macskabajusz alatt az elfehéredett ajak. – Levágják az én…

Még mindig nem merültem fel a tengerfenéki mélységből, de azt hiszem, Karlovits sem. Nem értettük ezt a dadogó, támolygó kérdést. Hát persze, hogy az ő kezét… Elég nehéz volt megfejteni, hogy ez a megoldás, Karlovits majdnem megfogott ezzel a kérdéssel; nem is tudta, milyen közelre szorított a bukáshoz és a szakadékhoz… A szakadékhoz, amelynek csak akkor éreztem meg a mélységét, amikor az öreg feljajduló hangját hallottam megint:

– A jobb kezemet? Karlovits egyszerre határozott lett.

– Ne féljen… Semmi rossz nem történik magával, tanító úr…

Intett Kédlinek, hogy vezesse ki az öreget. Megvárta, amíg becsapódott az ajtó, s amikor már kint is elhaladtak a lépések, felállt, hozzám jött, a szemembe nézett:

– Szégyellje magát! – ezt durván és gyűlölettel mondta. – Hát szabad volt ezt kimondani?

Azzal a csitíthatatlan gyűlölettel vágott végig, hogy ebben a végzetes bukásban ő is benne van.

Nem, nem tévedtem, Wurm Gyula tanító úr jobb keze csakugyan menthetetlen volt. De én mégis rettenetesen megbuktam, embertelenül, jóvátehetetlen bűnnel… Ezzel a csontnál is mélyebbre hatoló vágással; az áthatolhatatlan vaksággal, amelyben csak Karlovitsot láttam; a vad, engesztelhetetlen indulattal, amellyel őrá akartam sújtani.

Ha elmondhatnám most, mennyire reszketett a térdem, amikor kitámolyogtam a teremből – ki a folyosóra, a híg, könnyű fénybe. Hogy vártam a büntetést… Hogy reméltem valamiféle vezeklésben… Délben kihallgatást kértem Karlovitstól, beszélni szerettem volna vele, hallani valami megnyugtató szót, egy kézmozdulatot legalább, de nem fogadott. A műtéttani próba már előbb megvolt. És két nap múlva megkaptam a leckekönyvemet is. Ott volt a bejegyzés: jelesen szigorlatozott.

Jelesen – Karlovits még itt sem kegyelmezett.

Nincs tovább. Felnőttek vagyunk, nekünk már nem adatott meg a kegyelem, mint az ártatlanoknak. Mindenért vállalni kell a felelősséget, semmi alól nincs feloldozás.

(1936)

(1936)