HINTA
Zsuzsa ezen a délelőttön is alaposan nekiszalajtotta a kocsit. Már jó félórája rohantunk, könnyű, nyár eleji kirándulás volt, valamerre Visegrád felé járhattunk.
– Mi is a vadrózsa francia neve? – kérdezte hirtelen
– Églantine.
– Gyönyörű. Akkor megállunk. Tudtam, hogy ilyen szép neve van.
Csikorogva fékezett, a boldogan iramodó kocsi majdnem bukfencet vetett meglepetésében.
Az út mellett vadrózsabokor állt. Néhány lépésnyire tőle egy egészen szegény sorsú, gödrös dűlőút ágazott el a névtelen dombhátra.
– Most szépen felmegyünk a hegyre. Lepihenünk.
Ez a nagylelkűség azt jelentette, hogy Zsuzsa már fáradt, unja a vezetést, a fűbe akar heveredni, cigarettára gyújtani. Átadja magát a napsütésnek, és esetleg azt mondja: „Okosabb lett volna, ha a Hullámba megyünk.”
Nem értek az
