– Á hángjá Mozart-zene – mondta Győző elég hangosan. – Neked megmondom. És őbelé… Őt szeretem… Pszt… Nem tudjá senki… Májd há készen lesz á dáráb. A zörej, a csúszás-mászás felett magasan, az ő hángjá viszi a tisztá dállámot. Neki írom… Vers… Vallomás… Neki… A hángjá… Mozart-zene. – S kimondta a Nemzeti Színház állócsillagjának nevét.
Rika hátradőlt a széken. Győző nem szólt többet. A szeme lecsuklott. Pillanatok múlva aludt…
– Köszönöm – mondta Madárné –, kedves vagy, Rika. Te mindig megnyugtatod. A kávét ma nem diktáltad bele?
Rika némán rázta a fejét.
– Majd az ápolónővér! – Madárné sóhajtott. A kocsi lent várt Győzőre. S Rika még látta, hogy az orvos bejön, az alvó költőnek valami zsongító-altató injekciót ad, aztán takaróba burkolják, felemelik.
– Kénytelen vagyok így vinni a sza
