Repdesni kezdett Móni vörös és duzzadt szemhéja. A felmarkolt papíron egyetlen sor állt:
„Rika értékesíthető ingóságai.”
Gabi elolvasta, és szó nélkül visszadobta Móni elé. Nézte az asztalt lesütött szemmel, és egyszerre eltakarta az arcát.
– Szégyellem, Móni! – mondta halkan. – Szégyellem. Ennyire nem akartalak megalázni. Ez már olyan megrendítő, hogy te, a nyomornak ezen a fokán, az ő pénzén akarod elszöktetni, ez olyan gyalázatos és olyan impozánsan vakmerő – így bízol magadban? Miben? Tudod, hogy nem szeret. Tudod, hogy jelentéktelen külsejű figura vagy, és mégis! Szégyellem, és bámullak. S ha nem volna az egész olyan undorító, gratulálnom kellene. Szinte meg tudom érteni, hogy ekkora elszántság imponál egy lánynak. Még neki is! És majdnem azt mondanám, hogy vidd el…
– Én… – dadogt
