– Mi, mi van esperes úr a bátyámékkal?
Esperes a szájára tette az ujját, hogy csend legyen. Anyámat meg kellett, hogy fogjam, úgy reszketett. Aztán esperes azt mondta:
– A Gálné szekere a két tehénnel álljon bé a Háner hídlására. – Anyám bólintott, hogy érti.
– A hídlás cédulát Petru Chiulangiu névre kell kiállíttatni – várjon, leírom. – Nyomtatott betűkkel írt egy recept hátuljára. – Ha a fiúk túl lesznek a gyalázaton, a cédulát maga leadja a Háner istállósának, Dumitriunak, de addig nem.
– Addig? Addig mi lészen?
Esperes hallgatott. Hermann doktor egy pohárba vizet öntött, cseppentett bele valamit, oda tartotta, hogy anyám igya meg. Az én fejemet meg megfogta, de nem simította meg, inkább csak a magáét csóválta.
– Gálné hol van?
– Nálunk, fekszik – mondta anyám, ivott a pohárból.
