Született Moldovában I. rész

Chapter 3

1.

Kökörcsinkékre meszelt, zsindelyfedeles házacskák guggoltak az erdei dűlő két oldalán. Néhol három, négy ház is kapaszkodott egymásba, mint az összeragasztott, toldott fecskefészkek. Máshol gyérült a házak sűrűsége s csak futamodásnyi távolságra következett egyik kajlatetejű épület a másik után. A domb felé még jobban ritkultak a házak, a dombon túl pedig már csak kilométernyi messzeségben szakította meg egy-egy kalyiba a végtelennek tetsző legelőt. A hegyről völgybe dülingéző hosszú utcát falunak becézte a közigazgatás. A moldovánok csak úgy mondták maguk között: Ungureni.

Ungurenibe nem vezetett vasút. Fellegszakadások idején patakmederré váló útján csodát láttatni sem pöfögött gumikerekű, motoros szerkezet. Nem volt rendes kocsiútja sem. Koromzsíros, sűrű sarában szomorú szemű bivalyok vonszolták a farönkszállító tengelyeket.

A falu határában folyt a Moldova folyó. Fecsegő habjai fölött korhadt vízimalmok őrölték a fonnyadt kukoricát s az unalommá enyhült bánatot. Kattogó vízimalmok egyhangúsága, irtatlan szálfarengeteg riasztó csendje, sikoltó fejszecsattogás az irtott tetőn, s hegyormokon épült, kőből rakott várklastromok nyomasztó fensége lebegett a falu fölött. Csendben lapult a kékeslilás színű falu Moldova ölében. Mint egy csokor viharvert vadkökörcsin az útilapuk alatt.

Ungurenit júniusi zivatar paskolta végig. Az északi havasok mögül néhány tintafelhő rontott alá, orvul, váratlanul, minden előzetes hadüzenet nélkül. Rávetette magát a falura. Ölelte, fojtogatta s a heves ostrom után egyetlen sártengerré vált a csatatér. Az utcán patakként folyt a sár. Mintha csobogó petróleumkút koromhalmon futna át, a moldovai sár zsíros volt, fekete, híg, de mikor odafönt ledobta felhőrongyait a nap s fenséges pucérságában fölragyogott, akkor pillanatok alatt kenyértészta-sűrűvé tapadt. A vasalatlan, fakerekű szekerek széles-lapos vonalakat hasítottak a cuppogó pépbe.

Keréknyomból-keréknyomba szökellve, tízéves kis fiú haladt az úton. Az iskolából jött, a falu egyetlen fehérre meszelt, piroscserepes épületéből, ahol már órák óta véget ért az évzáró ünnepély. Zsebre dugott kézzel, fütyörészve ugrándozott végig a falun. Meztelen lábain bokáig érő szeges bakancsot viselt. Térdéig érő úrias nadrágján tenyérnyi darócfolt, zöld pulóverjének egyik ujja könyökből leszakadt. Kakastaréjjá kunkorodó, vad, seszínű bozót ült kerek kobakján. Értelmes homloka alatt zöldesszürke, mosolygó szempár hunyorgott.

– Aulio! – rikkantotta vidáman. A hosszú nyári szabadságnak örült, ami csak pár órája kezdődött el. A falu végén nekivágott a dombnak. Az erdei dűlő itt már ösvénnyé keskenyült. Tocsogott a víztől. A gyerek bakancsszeges cipője félre-félrebicsaklott, ahogy baktatott felfelé. Körötte egyetlen fűtenger volt a vidék. Az ösvény két oldalán és szerte a végtelen lankákon, föl egészen az erdő aljáig, derékig ért volna a fű ilyenkor, kaszálás előtt, ha száraz lett volna az idő. Most tünedező, illanó vízcseppek villogtak a földig hajló fűkalászokon. A tűző napban szinte gőzölgött a rét.

A dombhajlat közepe táján hosszúszőrű birkanyáj várakozott. A vezérürü megtorpanva, elmerült szemmel, leszegett fejjel állt az élen. Kritikus szemmel bámulta a nedves földet.

A nyáj ugyanolyan szomorúan, szinte csökönyösen állt, fej far mellett, egymás után, mint egyetlen összegubancolódott, szürke gombolyag. A domb fölött, az erdő sűrűjéből síró harangszó pendült. Egy, kettő. Tizenkettő. Aztán tompa, kalapáló, rekedt hang indult: t’ka, t’ka, t’ka. Utána még nagyobb lett a csend.

A juhnyáj állt a fűtengerben rezdületlenül.

– Beee – mondta a fiú. Vidáman felnyerített, megragadta az ürü fülét s kacagva vonszolta maga után. A megbolydult nyáj bégetve, riadtan özönlött utánuk. Az ürü leszegett fejjel csavargatta nyakát, szabadulni szeretett volna minden áron. Néhányszor tétován hátrarúgott, aztán gondolt egyet és kerek, konok homlokával jót taszított az incselkedő gyermek fenekén.

Visongva huppant el a füvön. A hátul ügető juhok nagy lendületben rohantak volna tovább, de a vezérürü egyszerre megállt. Elmélyedve bámulta a hason fekvő gyermeket.

– T’ka, t’ka, t’ka… A kalapáló, rekedt hang most ott hallatszott, közvetlen közelből. A gyermek csuromvizesen, sziszegve tápászkodott.

– Még szép, hogy rám nem tapostok! – s borzas sörényét mérgesen dugta fel a juhok közül.

Fekete reverendás, sápadt férfi állt a juhok előtt. Tűzvörös, zsíros hajat, csimbókos Krisztus-szakállt viselt, mint mind a moldovai görög-keleti vallású szerzetek fiai: a kalugyerek. Hóna alatt hosszúnyelű kampós esernyőt szorongatott. Két kivájt, hosszúkás fadarabot ütögetett egymáshoz szorgalmasan. A két fadarab tompa, rekedt hangot adott: t’ka, t’ka, t’ka.

A fiú nem tudta elképzelni, honnan bukkant a kalugyer elő. Hebegett valamit.

– Ámen – felelte a vörös szerzetes. Sebesen mozgó keze megállt, kifejezéstelen, éneklő hangon kérdezte:

– Ki vagy, fiam?

Nyelt egyet:

– Izé… – mondta – Dávid… a Gergelyé…

A kalugyer vizes szeme hidegen tapogatta végig a fiút.

– Ghergeli?

– Igen.

– Jó. Dávid, a Gherghelé. Mondd Gherghel fia, Dávid, miért zavarod te a szent monostor ártatlan juhait?

– A fenét! – mormogta Dávid magában. – Niculai azt mondja, kalugyerrel találkozni szerencsétlenséget jelent.

– Hol lakol? – folytatta a vörös.

– Hol? – Feszengve nézett körül. Azt szimatolta, melyik résen szaladjon el, de a sok buta juh szorosan zárkózott köréjük és áhítattal bámulta a vörös-fekete esernyős kalugyert.

– Hát Niculaicknál, illetve, izé, Nene Pavel Brigadérunál.

– Hát a te apád az erdőkerülőnél lakik?

– Apám…? Az én apám… ő nincs a faluban.

– Nincs? Hát merre van?

– Ő… ő már régen elutazott és én Niculai apjánál, a brigadérnál lakom.

– Míg visszajön?

Dávid nem felelt.

A vörös hajú merev arca alig észrevehetően elmosolyodott.

– A jámbor és istenfélő brigaderu nem taníthatott téged arra, hogy éretlen tréfákkal zavard a juhokat, míg a papi juhőrző a déli szent tókálást végzi egy dombocska mögött. – Széttárta karjait, amennyire a hóna alá szorított esernyő engedte és súgva mondta:

– Biztosan az ördög szállott meg, édes fiam. Szállj magadba, fiam, mondj kilenc Miatyánkot. Értetted, gyermekem?

– Még hogy az ördög?

Dávid zavartan gyürködte nedvesedő tenyerével nadrágja szárát.

– De azért most, ugye elmehetek?

A kalugyer lesütötte vörös szempillás, áttetsző szemhéját. Szótlanul bólintott.

– Hujahuuuu! – szólt rá a juhokra és azok most engedelmesen két sorba állva utat nyitottak a fiú előtt.

Dávid még egyszer gyanakodva rálesett, hogy csakugyan mehet-e és eszeveszetten rohanni kezdett.

A domb szélén még hallotta pillanatra az imára buzdító fakongatást: t’ka, t’ka, t’ka, azután elnyelte az erdő.

Az erdő mögött, a kopasz Mogoseşti-hegy alatt, kicsiny boronaszállásban élt Pavel, az erdőkerülő. Két gyermeke volt: Irina és Niculai. Niculai tíz éves volt, mint Dávid, nagyétvágyú és harsányéletű. Irina közelebb volt a húszhoz, mint a harminchoz. Álmatag volt, kövérkés és rajongott a szentekért. Az erdőkerülő egész héten át odavolt a havason. A két gyerek járt az iskolába és felügyelet nélkül csatangolt tanítás után. Legtöbbnyire csak az éhség vagy a sötétség vetette őket haza a boronaszállásba, ahol a sárgaarcú Irina nővér várt rájuk meleg pujjal és langyos zsolozsmákkal.

Mire Dávid betoppant, Niculai már vidáman tömte magába a forró mamaligát.

Irina a küszöbön ült és sóhajtozott:

– De megvert az Úrjézuska ezzel a két tekergővel, de meg!

Sóhajtott, szuszogott, nehézkesen felállt. Kövérkés kezével lustán matatott az asztalon. A kalyibának egyetlen lantorna-papiros ablaka volt és az asztal a sötét, ablaktalan fal mellett lapult.

– Na! Csakhogy! – Viaszkos, piszkos cérnaszálat kotort elő az asztalfiókból. A cérna két végét óvatosan kezeibe vette, kifeszítette, s mint valami fűrésszel, lemetszett azzal egy darabot az asztalon gőzölgő, meredt mamaligából.

– Egyél, Dávid úrfi! Egyél szívecském, hogy duvadj!

Niculai felvihogott:

– Úrfi! – Két kézzel tömte magába a mamaligát. Szép, olajbarna arca kipirosodott a nyelés gyönyörében. Sima, koromfekete hajából egy tincs a homlokába hullt. Feketevarrásos, kenderszőttes ingében büszkén megfeszült a melle. Gőgösen szétvetette fehér parasztharisnyás, gumipapucsos lábait:

– Úrfi! Miért nem mondod mindjárt, hogy fiatalúr?

Dávid szó nélkül leült a kis háromlábú székre, kezébe vette az ételt. Fújta, forgatta, s mint aki kellemetlen illatot érez, elfintorította arcát. Nem evett. Az évzáró ünnepélyre gondolt, Niculaira. Az évzáró ünnepélyen Niculai lett az első, nem ő. Mikor ma reggel a tanító úr kiosztotta Ungureni falu állami elemi iskolájának negyedik elemit végzett tanulói között az év végi bizonyítványokat és Niculai is átvette a magáét, akkor a tanító úr megsimogatta Niculai fejét és azt mondta:

– Kívánom, hogy hasonló, színjeles bizonyítványokat szerezz a felsőbb iskolákban is és majdan büszkesége légy szülőfaludnak, Ungureninek, a mi szép tartományunknak, a kies Moldovának és az egész román hazának.

Niculai összecsapta két gumipapucsát, hogy csak úgy cuppant. Gombszemével egyenesen a tanító úr szemébe nézett, mintha csak azt mondta volna: úgy lesz! Azután meg se várta őt, a legjobb barátját. Gőgösen vette tudomásul az elismerő pillantásokat és elszaladt. S most azt mondja gúnyosan és csúfondárosan: fiatalúr!

– Hallgass, Niculai! Nem tudod, hogy tartsd a szájadat! – Irina laposat pislantott bandzsa szemével Niculai felé. Niculai legyintett. Irinával nem volt érdemes vitatkoznia. Irina értelmetlen, lusta és az is lehet, hogy rosszakaratú. Az például határozottan rosszakarat volt, hogy míg ők az évzáró ünnepélyen voltak, addig leöntötte forró mosogatóvízzel a két piros pettyes, ezüsttestű pisztrángot, amelyeket tegnap fogtak Dáviddal a Moldovában. Pedig még éltek, a horog alig szakította fel hófehér torkukat. Igaz, Niculai azt mesélte túltengő halász-önérzettel, hogy nem is horoggal fogta őket. Egyszerűen hasra vetette magát a partra került két kis állat fölött s az ingével szorította őket a földhöz, hogy el ne iszkolhassanak.

– Na – mondta Irina erre –, legközelebb meg azt hazudod, hogy a havasból füttyszóval hazacsaltad az öreg medvét, meg a fiait.

Ilyen volt Irina, nem hitt nekik. És az is merő butaság és rosszindulat volt, amit a Dávidék házáról beszélt, mielőtt Dávid hazajött volna.

Niculai már nem vigyorgott. Dávidra nézett komolyan:

– A bizonyítványt hazahoztad, Dávidule?

– Á. – Dávid kelletlenül felelt. – A doktor elvette. Két kettes. Nem olyan jó, mint a tied, Niculai. Azt mondta a doktor, megőrzi őszig. Vagy addig, amíg apám hazajön.

Doktor Cirulján községi orvos volt a Dávid „úri pártfogója”, ahogy Niculai csúfolta a hórihorgas, pápaszemes, gumicsizmás falusi orvost. A doktor minden szombaton meglátogatta Dávidot, megnézte, tiszták-e a körmei, ajánlotta, hogy rövidre nyírassa a haját. Vett Dávidnak ceruzát, tollat, füzetet. Belekukkantott Irina puliszkafőző üstjébe, hogy vajon kimosta-e, hozott hipermangánt, ami – szerinte – arra való, hogy az ember a torkát öblögesse vele. És olyasmiket beszélt, hogy jövőre Dávidnak gimnáziumba kellene járnia, de ő igazán nem tud addig intézkedni, míg a Dávid apja nem jelentkezik.

Gergely Béla már egy év óta nem járt a faluban.

– Apádról álmodtam, Dávidule – szólalt meg Irina váratlanul. – Megjön, meglátod, hazajön!

Dávid összerezzent. Sötéten pislogott a lányra. Már ő is kezdi? Ma már egyszer szóba hozta Cirulján doktor, kérdezte az esernyős kalugyer is.

– Bizony – folytatta Irina – szent Tatabajka mindig megjelenti nékem, ha történik valami. Tudod, lelkem árvám – és könnyek futották el bandzsa szemeit –, akkor éjjel is, mikor szegény mamádat felraktuk a nagy szekérre…

– Buff! – pukkant közbe Niculai. – Irina kezdi már a szenteket, az álmokat és a halottakat. Halászunk? – fordult Dávidhoz, de olyan kijelentő, parancsoló módon, hogy az szó nélkül az asztalra dobta a mamaligát és indulásra készen felállt. Indult, de még tétován visszanézett. No persze, Irina kezdi már.

„Mikor felraktuk szegény mamádat a nagy szekérre…”

…Dávid még kicsi volt akkor, alig ötéves, de azért pontosan emlékezett rá, akár ne is mondaná, ne is emlegetné Irina, hiszen úgyis látta mindig, valahányszor csak ébren behunyta a szemét. Fehér párnák közé fektették mamát a nagy szekérbe. Hosszú, szőke haja borzasan folyta körül sápadt arcát. És milyen vékony, milyen éles volt az orra! A kockás gyapjútakarót odatekerték a dereka köré. Mama két kézzel szorította magához a takarót. Ritkás fogai össze-összekoccantak, mikor megrándult alatta az induló szekér. Furcsa, hörgő hang sípolt ki száján. Köhögni kezdett. És valamit mondott, valamit súgott feléje:

– Dávidkám! – csak ennyit lehetett érteni. Apa nagyon furcsa volt. Arca vérvörös, káromkodott összeszorított fogai között és a szeme olyan volt, mint mikor az ember sírni szokott. Irina azt mondta, hogy a városba mennek, kórházba, mert mamának most ott kell laknia egy ideig, de azért te, Dávid úrfi, ne bőgj. Majd hazajön, meglátod, visszajön. Tudod, messze van a város ide, nagyon messze, száz kilométer, úgy mondják. Tudod, Dávid úrfi, mire az ilyen fakerekű, vasalatlan karuca beér… Így siránkozott Irina, de Dávid csak fél füllel hallgatta s mégis olyan feszülten, hogy sohase felejtse el. Közben mamára gondolt, aki visszajön, és nem nyög, furcsa, ütemesen ismétlődő dünnyögéssel. Azt a beteg, köhögő mamát talán nem is várta soha. Irina hazudozott még egy ideig, hogy így, hogy úgy, majd karácsonyra, majd, ha jó leszel. Azután egyszer csak gondolhatott valamit, mert abbahagyta.

Később mondott egy mesét az árva fiúról. Dávid alig hallgatta. Irinának csúnya, hirpitélő hangja volt, mesélés közben nagyokat szortyogott, sóhajtozott és mindig belekeverte Szűz Máriát, meg a többi szenteket. Most is, hát nincs igaza Niculainak? Most is elkezdte már Szűz Tatabajkát és az álmokat.

Niculainak Dávid szemében általában mindig igaza volt. Ő egészen más volt, mint Irina, Pavel bácsi, a doktor vagy a többi gyerekek. Niculai sohasem mesélgetett, hogy talán így, talán úgy, mi lenne, ha. Niculai azt mondta: így lesz! És cselekedett. Tudott halat fogni, csapdát csinálni, ostornyelet faragni és az osztályban ő volt a legjobb tanuló. Még a tanító úr sem tudott úgy számolni, mint Niculai! Neki mindent el lehetett mondani, mert Niculai tudott hallgatni, ha kell. Nem mintha megértette volna vagy érdekelte volna Niculait, hogy ő miket beszél. Mikor egyszer beszélt neki Dávid úgy, mint senki másnak, azaz párbeszédben, akkor is azt mondta a maga kijelentő módján:

így lesz!– Hát persze. Te költő leszel, öregem, én meg hadvezér. – Ez azért butaság volt Nieulaitól. Éppen ebből látszott, hogy nem értette őt. Mert ő nem akart költő lenni. Azt csak Cirulján doktor találta ki, hogy mindenkinek kell lenni valaminek. Miért? Apa se semmi. Csak apa. Vagy meg tudná mondani valaki, hogy apa micsoda?

– Na, jöjj már, ne gondolkozz annyit, még elsül a fejed, Dávidule. – Niculai halászbottal felszerelve a küszöbről kiáltott vissza. Pillanatra még beugrott a házba. Az ajtó mellett jókora szög állt ki a fából. A szögön kondor bárány bőréből készült fekete kucsma lógott. A kucsmán tenyérnyi bádoglap, a bádoglapon szép nyomtatott írás:

COMUNA UNGURENI

RRIGADERU I.

Pavel erdőkerülő ezt a kucsmát viselte, mikor idehaza volt, ünnepnapon és ez a kucsma kétségkívül azt jelentette, hogy mint a falu első számú brigadéruja, azaz erdőkerülője, a román államnak egész ungureni erdőkerületére ő vigyáz egyedül.

Niculai katonásan összecsapta gumicipőit a szegen lógó kucsma előtt. Szalutált. Mindig ezt a játékot játszotta, ha az apja nem volt odahaza.

– Ó, de megvert az Isten ezzel a két tekergővel, de meg! – sóhajtott Irina s a száguldó Niculai után bámult.

– Szervusz, Irina! – biccentett Dávid a leány felé és már rohant ő is a barátja után.

A folyó partján ültek. Esteledett. Fáradtak és álmosak voltak cudarul, de egyikük sem akarta bevallani. Már jó órája, hogy nem játszottak semmit. Mert már hántottak fűzfavesszőt is, faragtak sípot is. Niculai összerótt fűzfaágból egy apró sírkeresztet. Azt leszúrták a folyó partjára, ahová kiszórták a két kis döglött halat, Hiába is tagadja Irina, ő öntött rájuk forró mosogatóvizet. Hanem most már mindegy, akármit is mondhat Irina.

– Az is lehet, te Dávid, hogy azért döglöttek meg, mert kalugyerrel találkozni szerencsétlenséget jelent! – szólalt meg Niculai komoran és sejtelmesen a pisztrángok sírja fölött. Mindig ilyen komolykodva kezdte, mikor meg akarta beszélni a nap szerinte fontos eseményeit.

– De hiszen én találkoztam vele, nem te! – felelte Dávid.

– Az mindegy! – vélte Niculai. – A halakat közösen fogtuk. Közös szerencsétlenség, hogy kimúltak.

Dávid töprengett:

– Te, Niculai! Gondolod, hogy kalugyerrel találkozni, csak ezt a kis szerencsétlenséget jelenti? A halakkal?

Niculai hegyesen kiköpött maga elé. Gőgösen vetette oda:

– Hát érhet egy halászt ennél nagyobb szerencsétlenség! Úgy értem, vérbeli halászt, aki az ingével is tud halászni? – Niculai önérzetes ember volt és csak magára gondolt természetesen.

– Te, Niculai!

– Na!

– Kérdezni akarok valamit!

– Kérdezd!

– Mit gondolsz te az én… apámról?

Niculai vállat vont. A kendering-nyílásból domborúan villant ki sima barna bőre. Izmos lábain feszült a hosszú, szűk parasztnadrág. Megnézte a lábát, mielőtt felelt volna. Tempósan átvetette egyiket a másikon.

– Mit gondolok? Hát… – foghegyről vetette oda: – Úr!

– Úr?

– Na, igen. És némelyek szerint magyar.

Dávid elvörösödött. Nem tudta, mit feleljen, erre nem gondolt, hogy ez is lehet.

– Bélának hívják – kezdte zavartan.

– Hát persze. Magyar név, mint a tied is.

Dávid izgatottan tiltakozott:

– Az én nevem benne van az ótestamentumban is. Tudod?!

– Igaz – felelte Niculai csendesebben –, van román fiú is, aki Dávid. Add becsületszavadat, te Dávid, hogy nem mondod meg senkinek. A tanító lánya mondta, hogy ő az apjától hallotta-

– Mit? Lenkuca? – kérdezte Dávid és halványan elpirult.

– Az. Azt mondta, hogy a te apád az volt. De ne búsulj azért. Először is nem hiszem. Másodszor meg nem érdekel.

– Én azt hiszem, hogy apa nem. Mert tudod, ő sohasem beszélt úgy, hanem… de bizony Isten, csak neked mondom meg. Esküdj meg!

– Minek?

– Hogy ezt meg te nem mondod senkinek.

– Mire esküdjem? – kérdezte Niculai. – Apámra!

Dávid kevesen megrázta a fejét. Niculai kicsit sértődötten kidüllesztette a mellét:

– A halászbecsületemre?

– Niculai… de bizony Isten ne haragudj meg – és tágranyílt Dávidka szeme – Lenkucára esküdj.

– Az életére? – tódította Niculai.

– Arra, arra!

– Jó. Esküszöm – és elfintorította Niculai a száját, De a halántéka körül ő is elpirult azért.

– Én azt hiszem – suttogta Dávid –, hogy az én mamám… Igen, ő olyan volt, magyar. Tanított egyszer nekem valamit. Mondd. Érted te ezt?

És mondani kezdte furcsa román kiejtéssel, hiszen Dávid azóta sem beszélt magyarul:

– Énisténémjóisténémbecsukódikmárászémém. – Tovább már nem emlékszem. Mondd, ez talán magyar beszéd?

– Lehet – felelte Niculai elgondolkozva. – Ámbár az is lehet, hogy csak olyan asszonybeszéd.

– Asszonybeszéd?

– Na, igen. Az én nagyanyám is, amikor szenet vet, meg amikor halottat sirat, ő is mond ilyen értelmetlen dolgokat. A tanító úr azt mondja, babona.

– Akkor az is babona, hogy a kalugyer szerencsétlenséget jelent.

Niculai fölényesen legyintett:

– Vannak barátom babonák és vannak megint jelek. Minden hadvezér hitt a jelekben. Olvastad a tavalyi jutalomkönyvben, amit a tanító úr adott? Napóleon is hitt. Nekem is kell hinni, mint hadvezérnek. A kalugyer hírt jelent. Rossz hírt. Hát nem megdöglöttek a halak?

– Érdekes – mondta Dávid –, és ahhoz mit szólsz, hogy a kalugyer azt mondta, hogy én azért játszottam a juhokkal, mert engem megszállt az ördög. Mit gondolsz, melyik részemet szállta meg?

Niculai vállat vont:

– Ne törődj vele. Majd kiszáll.

– Hol?

– Ahol beszállt.

Niculai elhallgatott. Tűnődött valamin.

– Irina – kezdte jó idő múlva és ugyancsak húzta a szavakat – azt mondta, mielőtt te hazajöttél volna, hogy a múlt éjjel látott egy kísértetet.

– Igen – felelte Dávid szórakozottan. Esze egészen másfelé száguldozott. A folyó partjára csendben leszállt az este és a fák árnyai között Dávid képzelete a ki- és beszálldosó ördöggel kergetődzött.

– Kí-sér-te-tet… – ismételte Niculai csökönyösen és sejtelmesen. Dávid felfigyelt.

– Olyat, aki meghalt és visszajár?

– Olyat.

– És te? – Dávid szorosan Niculai mellé állt. – Te hiszed?

– Hinni éppen nem hiszem – felelte vontatottan Niculai. Dávid már csupa izgalom volt.

– És ha találkoznál vele?

– Keresztet vetnék, oszt köpnék egyet. Engem nem érdekel.

– Ha nem érdekel, akkor miért mondtad?

Niculai felugrott. Villámló szemekkel kiáltotta:

– Mert Irina nálatok látta, ha éppen tudni akarod. Csak azt mondta, hogy neked ne mondjam meg.

Dávid elsápadt.

– Nálunk?

– Igen, igen. Tulajdon nálatok. A ti házatokban, a beszegezett ablakok mögött. Lámpás volt a kezében. Ellátszott a deszka rései között. Hangosan dörmögött és le és fel járt a szobákban. Az anyád szelleme volt, ha éppen tudni akarod!

Dávid úgy érezte egy pillanatra, mintha a mellére jeges borogatást szorítanának s marokkal szorítanák a szíve táján. Azután hangosan, élesen felnevetett:

– Irina bolond.

– Irina bolond – ismételte Niculai sértődötten. – De anyádat éppen elég jól ismeri. Cseléd volt azelőtt nálatok! – s csípősen vetette oda: – Béla úrnál.

Dávid abbahagyta a nevetést. Csodálkozva nézte barátját. Mi az, hogy ma másodszor mondta apjáról ilyen kihívóan, ilyen megvetően: „Úr”?

– Azelőtt igen – felelte és fontolgatta minden szavát –, de most én lakom nálatok, Niculai és én is segítek, ha kell, Irinának fát hordani, meg mindent. Én nem értem, hogy miért vagy ma velem ilyen.

 Te kezdted.

– Mit?

– Apádat és az egészet.

Dávid elmosolyodott.

– A kísértetet is?

– Egye fene a kísértetet!

Dávid ekkor hozzálépett. Puha mozdulattal vállára tette a kezét.

– Te Niculai – mondta furcsa, titokzatos mosollyal –, hátha csakugyan a mamám?

– Eredj már!

– Mi lenne, ha meglátogatnánk?

– Bolond vagy! Az előbb még kinevetted Irinát.

– Hát persze. Irina nem láthatja őt.

– Azt mondja, látta. Be akart menni szellőztetni, de nem mert, mert látta anyádat.

– Nem lehet. Az én mamám nem dörmögött soha. Ő csendes. Tudod? Van ott egy nagy képe… Le van takarva… Akarod, hogy megmutassam neked?

– Oda akarsz menni? Hiszen zárva van. Már több mint egy éve zárva van. És csak apámnál van kulcs. Béla úr apámra bízta. Irinának se könnyen adja oda.

– Tudod mit? – suttogta Dávid lángoló arccal. – Ha nincs kulcs, akkor egyszerűen betörünk!

– Mint az igazi rablók?

– Igen, éppen úgy. És ez azért mégsem bűn, tudod? Mert az a mi házunk. Emlékszel, mikor ott laktunk? Pavel bácsi találta ki, hogy költözzünk mind hozzátok, mert neki muszáj lent lakni a hivatala miatt. Na, nem igaz? Meg hogy a ti házatok az iskolához is közelebb. Én már gondoltam arra is, hogy vakációban azért visszaköltözhetnénk. El is kérhettük volna a kulcsot. Már régen terveztem, csak féltem egyedül.

– A kísértetektől?

– Nem, te buta. Jaj, hogy magyarázzam meg? A csend miatt… Meg azért, mert majd látni kell azt, ami régen volt. És hátha, még sincs úgy… ahogy… régen… Félek, tudod… De ha jönnél te is…

Niculai vállat vont.

– Én nem félek – mondta hencegőn, de a hangján érzett, hogy csak úgy remeg. – Ha jön a kísértet, én keresztet vetek és odaköpök. Hanem engem, tudod… – és a félelemtől szabaduló mozdulatával megrázta magát – engem nem érdekel…

– És… és… ha neked adnám az apám vadászpuskáját?

– A puskát? – Niculai szeme izgalmas fényt lövellt.

– A puskát.

– Örökbe?

– Örökbe.

– Esküdj!

– Esküszöm.

– Megyek – kiáltotta Niculai –, itt a kezem.

– Vacsora után.

– Vacsora után. Én kifeszítem az ablakot. Te bemégy és a puskát kihozod.

– És te… te nem jössz a házba velem? Hiszen akkor…

Niculai gondolkozott, azután bizonytalan hangon kijelentette:

– Puskával bemegyek…