Aztán 2007-ben minden megváltozott. Mintha elhúztak volna egy függönyt az életem előtt – megváltozott, hogy ki vagyok, mit mondhatok, hogyan viselkedhetem. Hétéves voltam. Ekkor lettem gondtalan, vidám kisgyerekből az a kislány, aki nem értette többé, hol a helye a családban, nem értette, miért bánnak vele másképpen, mint addig, aki megkérdezte, hogy miért baj az, ha valaki lány.
Ilyen fiatal voltam még, amikor anyám leültetett, és elmagyarázta, hogy egy lánynak minden körülmények között a legszigorúbban tilos kiabálnia, hangoskodnia, fölemelnie a hangját, hogy túlharsogja a többieket. Megtanított rá, hogy a nő hangja olyan, mint az aura – ezt a szót használjuk a nő testének arra az intim részére, amelyet el kell takarnia. Némelyek szerint az aura „a nő sötét, tisztátlan része”. A bátyáim
