Tisztán emlékszem arra a napra. Anyám kétoldalt erősen megfogta a fejemet, és előrehajtotta, hogy lefelé nézzek. „Ez a helyes tartás. Ha egy férfi nyilvános helyen elmegy melletted, te lesütöd a szemedet.” Ezután összeszorította az ujjaimat, és megfenyegetett, hogy kígyók fogják őket fölfalni, ha a lábam közé nyúlok, és megérintem magam. Utána eleresztette az ujjaimat, egészen közel hajolt hozzám, és rémült hangon folytatta: „Van valamid, amit csak a férjed vehet el. Ha felnőttél, megtudod, mi az.” Egy szavát sem értettem. Mi lehet az a „valami”, amiről most még nem szabad tudnom? Kíváncsi lettem volna, hogy vajon a nővéreimnek is elmondta-e ezt, amikor annyi idősek voltak, mint én akkor, és hogy Dzsúdnak, aki mindössze hároméves volt, majd szintén elmondja-e, miután betöltötte a tízet. Az
