És abban a pillanatban azt is tudtam, hogy csapdába kerültem.
Kora gyerekkoromtól őrzök egy képet, egy lebegő, álomszerű emléket, amely vissza-visszatér, miközben a helyemet keresem az új életemben. Erőt merítek belőle, és miatta hiszem, hogy az ártatlanság és a könyörületesség is alakított rajtam. Azokról az évekről beszélek, amikor még kicsi voltam és nem jártam iskolába. Mint egy visszafogott színekkel és lágy fókusszal megfestett képet látom magam előtt a szobát, ahol egy rakás gyerek játszik, nevet, énekel és évődik. Visszhangként hallom a hangot – távoli dallamként, amelytől a lélegzetem is elakad, amikor megszólal a fejemben. Együtt vagyunk: a két nővérem, Lamja és Rím, a bátyáim, Mutlak és Mádzsid, meg én – öten – a Sarah nevű dadánkkal. Drága kincsként őrzöm magamban ezt az emlék
