A lázadó

Fejezet 5

2018. december 31.

Csupán egy autóút választott el a szabadságtól. Több mint egy éve vártam a megfelelő pillanatot, hogy megszökhessek. Tizennyolc éves voltam, és rettegtem attól, hogy hiba csúszik a gondosan kidolgozott tervembe. De nem bírtam tovább az állandó félelmet, a kegyetlen szabályokat, és az ősi szokásokat, amelyek Szaúd-Arábiában megnyomorítják, sőt néha ki is oltják a hozzám hasonló lányok életét. Repesett a szívem, amikor elképzeltem, hogy máshol élek.

A telefonom nálam volt, az útlevelemet viszont a legidősebb bátyám őrizte. Minden azon múlt, meg tudom-e szerezni, és addig rejtegetni, amíg el nem érkezik a menekülés ideje. Nyugalmat erőltettem magamra, játszottam az engedelmes lányt, aki összepakol az utazásra, pedig hullámokban tört rám a szorongás, miközben a hálószobámból figyeltem a családtagjaim készülődését, aztán pedig összegyűltünk ebédelni, mielőtt útnak indulunk Kuvaitba.

Családi üdülés keretében egyhetes rokonlátogatásra készültünk Kuvaitvárosba, amely tízórányi autóútra esett lakhelyünktől, Háiltól. Itt volt a lehetőség, hogy végrehajtsam a tervemet. Ültem, néztem a bátyáimat, miközben bőröndjeinket a kocsihoz hordták, és szomorúsággal vegyes izgalom tört rám. A legszívesebben megöleltem volna a bátyáimat – ami persze tilos, mert nemi érintkezésnek minősül –, de közben reméltem, hogy gond nélkül le fogok tudni lépni.

Körülöttem a szobám falai üresek voltak, semmi sem árulkodott arról, hogy egy fiatal nő lakott itt. Ebben a szigorú társadalomban nem volt halal – engedélyezett –, hogy életre utaló jelek legyenek a szobád falán. Az harám – vagyis tiltott. Emlékszem a plüssmackóra, amely kislánykoromban az ágyamon ült, de elvitték, mert harám volt – csak a prófétát lehet fényképen vagy más formában ábrázolni. Ha embert vagy állatot rajzoltam, azt is elkobozták, mert bármi, aminek lelke van, a prófétával versenyez, ezért harám. Szanaszét heverő könyveimről és füzeteimről eszembe jutott, hogy befejeztem az első szemesztert a Háili Egyetemen, de folytatni nem fogom. Ültem az ágyon, és annak a szaúdi lánynak az életén töprengtem, aki szerette a családját, de fojtogatta a „lányoknak tilos” filozófia, amelyhez a családja igazodott; annak a lázadó lánygyereknek és lánytestvérnek az életén, akit elüldöz a kulturális ellentmondások mérgező elegye.

halalharámharámharám.Az iskolában azt tanultam, hogy Szaúd-Arábiát az egész világ irigyli. Ez a leggazdagabb és legjobb ország, neki van a legtöbb olaja, és minden állampolgára életében legalább egyszer köteles elvégezni a haddzsot, vagyis elzarándokolni Mekkába. Már kislányként sem értettem, mitől olyan nagy szám az olaj, a sok üdülőhely meg a szent zarándoklat, hogy miattuk mindenki itt akarna élni. És mindig is bosszantott, ha valaki teljesíti a haddzsot, bocsánatot nyer mindenért, amit életében elkövetett, akkor is, ha veri a feleségét, vagy meggyilkol egy ismeretlent.

haddzshaddzsGyerekkoromban engem Szaúd-Arábia más nevezetességei vonzottak: az otthonunkhoz közeli hegyek, amelyekbe szívünk örömére jártunk piknikezni és kirándulni, az örökösen változó sivatag a hullámzó homokdűnéivel, amelyek hűvös bézsről izzó vörösre változtatták a színüket, amikor a nap fölkelt és lenyugodott. Amikor a fullasztó nyári hőség elől esténként a családommal kimenekültünk a sivatagba, a puha homokban botladozva bújócskát játszottunk a sötétben, nyulakat, ugróegereket és egymást üldöztük, nem törődtünk semmivel. Versenyt futottunk, és a győztes természetesen jutalomban részesült. Énekeltünk, szavaltunk, és az arda nevű hagyományos táncot táncoltuk, amely férfiaknak való ugyan, de mi, lányok azért együtt táncoltuk a fivéreinkkel. És a szüleink mindig másféleképpen mondták el azokat a történeteket, amelyeket az iskolában hallottunk. Például a Rasíd családról, amely ezen a környéken uralkodott, amíg a Szaúd család meg nem gyilkolta a tagjait, hogy átvegye tőlük a hatalmat, a népünk történelméről vagy a nomád beduinokról, akik minimális élelemmel is képesek túlélni a sivatagban, és egyszerű életmódot folytatnak. De a legjobban azokat a történeteiket szerettük, amelyek a fiatalságukról és arról az időszakról szóltak, amikor szerelmesek lettek egymásba. A régi időkről szóló történetek olyanok, mint a ragasztó, összetartják a családot, mi pedig soha nem untunk rá, hogy a múltról halljunk. Most már tudom, hogy becses emlékeket szereztünk.

ardaÉn azonban gyerekkorom óta tisztában voltam szülőföldem számtalan ellentmondásával is. A tájat többnyire a bézs és a fehér árnyalatai jellemzik, fák zöld foltjai tarkítják az oázisokat és a sziklás hegyvonulatokat, de Szaúd-Arábia lágy, visszafogott színei éles kontrasztot alkotnak a mellékutcákban vonuló, fekete leplekbe bugyolált alakok látványával. Az asszonyok és a tizenkét évesnél idősebb lányok eltakarják magukat, nehogy egy férfi megpillanthassa az alakjukat. A mi családunk szokásai szerint nekem kilencéves koromtól abáját – a vállamra terített és a testemet eltakaró laza, formátlan fekete leplet – kellett viselnem, tizenkét éves koromtól pedig nikábot is, amely olyan, mint egy álarc, és csak a szemet hagyja szabadon. Már kislánykoromban azon töprengtem, hogy ez nem valamiféle büntetés-e. Ha egy férfi nem képes uralkodni magán, miért a nőknek kell eltakarniuk magukat, mintha az ő hibájuk volna? És ha egyszer a nőknek el kell takarniuk magukat, mi a magyarázata annak, hogy azok a férfiak, akik nem farmerban vagy más nyugati ruházatban járnak, fehér ingruhát viselnek, amely a meleget visszaveri, miközben a nőknek feketét kell hordaniuk, ami viszont elnyeli?

abájánikábSzaúd-Arábia 33,4 milliós lakosságának több mint fele huszonöt év alatti, úgy éreztem tehát, hogy minden adott a változáshoz. És a királyság uralkodói, akik állításuk szerint Isten nevében cselekszenek, enyhítettek valamelyest a szaúdiak életét szabályozó szigorú iszlám törvényeken, toleranciára és mértékletességre szólítanak fel, de továbbra is keresztre feszítenek, lefejeznek és megkínoznak mindenkit, aki nem ért egyet a kormánnyal. Az utcákon, sőt az egyetemeken is a mutavviún, a vallási rendőrség, járőrözik, és elméletben azt felügyelik, hogy az állampolgárok „élvezzék, ami jó, és ne tegyenek olyat, ami rossz” – ez a gyakorlatban azt jelenti, hogy az üzleteknek naponta ötször be kell zárniuk az ima idejére, a nőkkel szigorúan betartatják a ruházatukra vonatkozó előírásokat, és fanatikusan ragaszkodnak a férfiak és a nők elkülönítéséhez, csakúgy, mint az alkoholfogyasztás tilalmához. Pedig sokan nem imádkoznak, a lányok titkos helyeken találkoznak a barátjukkal, és sokan isznak alkoholt úgy, hogy nem buknak le. Mivel a munkaerő kilencven százaléka külföldi – a szaúdiak nem végeznek kétkezi munkát –, ha a lányok kilopóznak, hogy a barátnőikkel találkozzanak, a kávéházban dolgozó indiai vagy afgán férfi nem jelenti fel őket, de még csak nem is érti a nyelvet, amelyen beszélnek. Azon szaúdiak többsége, akik dolgoznak, a kormány alkalmazásában állnak, ebéd után sziesztát tartanak, öt óra körül pedig összegyűlnek, és jóval éjfél utánig társasági életet élnek.

mutavviún,