A 813-as szám rejtélye

4.

4.Arsène Lupin!

Gourel csak ezt a két végzetes szót ismételgette teljes döbbenettel. Úgy visszhangzott benne a név, mint a harangzúgás. Arsène Lupin! A bűnözőkirály! A fantasztikus kalandor! Hát lehetséges ez?

– Nem, nem – mormolta –, az nem lehet, hiszen meghalt!

Csakhogy az itt a kérdés: tényleg meghalt?

Arsène Lupin!

A holttest mellett állva csak bután, mélán nézett maga elé, ide-oda forgatva kezében a névjegyet, miközben félelem járta át, mintha egy kísértet provokálná.

Arsène Lupin! Most mit tegyen? Cselekedjen?

Kezdjen neki a harcnak a saját erejéből? Nem, nem, jobb, ha nem tesz semmit… Elkerülhetetlen lenne, hogy hibázik egy ilyen ellenféllel szemben. És különben is, mindjárt jön a főnök! Gourel egész lelkiállapotáról árulkodott ez a rövid mondat. Bár ügyes volt és kitartó, bátor és tapasztalt, erős, mint a bika, mégis az a fajta ember volt, aki csak akkor lép, ha vezetik, csak akkor végez jó munkát, ha parancsokat követ.

És a kezdeményezőkészség hiánya csak súlyosbodott, amióta Lenormand úr vette át Dudouis úr helyét a főparancsnokságon. Lenormand úr igazi vezető volt. Vele biztos lehetett benne az ember, hogy jó úton halad. Annyira biztos, hogy Gourel abban a pillanatban megtorpant, ha nem kapott utasítást a főnöktől.

De hát a főnök jönni fog! Gourel az óráján kiszámolta érkezése pontos idejét. Csak nehogy megelőzze a rendőrfelügyelő, vagy a már nyilván kijelölt vizsgálóbíró vagy az orvos szakértő ne tegyen felelőtlen megállapításokat, mielőtt a főnök ki tudja jelölni az ügy lényeges pontjait!

– Hé, Gourel, miről ábrándozol?

– Főnök!

Lenormand úr fiatalembernek tűnt arckifejezése és szemüvege mögött csillogó szeme alapján, de hajlott háta, száraz, viaszosan sárga bőre, őszülő szakálla és haja, beteges külseje, megtört és bizonytalan járása elárulta valódi korát.

Egész korábbi életét kormánybiztosként a gyarmatokon töltötte, a legveszélyesebb helyeken. Átesett mindenféle trópusi betegségen, ugyanakkor a fizikai leépülés ellenére fékezhetetlen energiát gyűjtött össze, megszokta a magányos életet, keveset beszélt, csöndben dolgozott, bizonyos értelemben mizantróp lett. Aztán hirtelen, ötvenöt éves kora táján megérdemelt hírnévre tett szert a biskrai{1} három spanyol ügye kapcsán. Ekkor orvosolták az őt ért igazságtalanságokat, és kinevezték Bordeaux-ba, majd Párizsba helyettes főkapitánynak, míg végül Dudouis úr halála után rendőrfőkapitánynak. És minden egyes pozícióban olyan meglepő találékonysággal, kreativitással járt el, olyan friss és eredeti kvalitásokat mutatott, és főként olyan pontos és helytálló eredményeket ért el a közvéleményt foglalkoztató négy-öt legutóbbi bűnügyben, hogy nevét a leghíresebb rendőrökével versenyeztették. Gourel egy percig sem kételkedett. A Főnök kedvenceként, aki szerénysége és csöndes odaadása miatt kedvelte, Lenormand urat mindenki fölé helyezte a rangsorban. Ő volt a bálvány, az Isten, aki sosem téved.

Ezen a napon azonban Lenormand úr különösen fáradtnak tűnt. Fásultan foglalt helyet, kigombolta szalonkabátját, amely idejétmúlt szabása és olívazöld színe miatt vált híressé, kibontotta szintén ismertté vált gesztenyebarna sálját, és így szólt:

– Beszélj!

Gourel elmondott mindent, amit látott és megtudott; mindezt igencsak lényegre törően, ahogy a főnök elvárta tőle.

Ám amikor megmutatta Lupin kártyáját, Lenormand összerezzent.

– Lupin! – kiáltotta.

– Igen, Lupin, előbukkant a vad a bozótból.

– Annál jobb, annál jobb – mormolta Lenormand kis gondolkodás után.

– Igen, annál jobb – ismételte Gourel, aki szívesen visszhangozta hallgatag főnöke ritka megszólalásait –, hisz végre méltó ellenféllel kerül szembe… Lupin majd emberére talál!… megsemmisül… Lupin…

– Keress! – vágott a szavába Lenormand.

Mintha egy vadász szólt volna a kutyájának. És valóban, Gourel, akár az okos, élénk és éles szemű kutya, főnöke szeme láttára nekiállt kutatni. Lenormand úr a botja végével ide-oda böködött: egy sarokba, egy fotelre, mintha egy bokorra vagy egy fűcsomóra mutatna aprólékos gondossággal.

– Semmi – jelentette ki az őrmester.

– Szerinted semmi – jegyezte meg Lenormand.

– Épp ezt akartam mondani… Tudom, hogy az ön számára vannak dolgok, amelyek emberekként, valóságos tanúkként beszélnek. Mindenesetre íme egy gyilkosság, amely egyértelműen Lupin számlájára írható.

– Az első – mondta Lenormand úr.

– Az első, valóban… Ez elkerülhetetlen volt. Nem lehet ilyen életet élni anélkül, hogy egy szép napon a körülmények hatására el ne kövessünk egy gyilkosságot. Kesselbach úr nyilván védekezett…

– Nem, hiszen meg volt kötözve.

– Valóban – ismerte el Gourel kissé tanácstalanul –, és ez igencsak különös… Miért ölne meg egy ellenfelet, aki nem tud védekezni? Mindenesetre, ha tegnap megragadhattam volna a gallérját, amikor az előszobaajtóban szemben állt velem…

Lenormand úr időközben kilépett az erkélyre. Aztán meglátogatta Kesselbach úr hálószobáját, és ellenőrizte az ablakok és ajtók állapotát.

– A két helyiség ablakai zárva voltak, amikor bejöttem – mondta Gourel.

– Becsukva vagy bezárva?

– Senki nem nyúlt hozzájuk. Zárva voltak, főnök…

A szalonból érkező hangokat hallva sarkon fordultak. Az orvos szakértő már vizsgálta a halottat, és Formerie úr, a vizsgálóbíró is megérkezett.

– Arsène Lupin! – kiáltott fel Formerie. – Nagy örömömre szolgál, hogy a jósors végre elém hozta azt a gazembert. Majd meglátja a fickó, milyen fából faragtak!… Ráadásul ez most gyilkosság… Kard ki kard, Lupin mester!

Formerie úr nem felejtette el Lamballe hercegnő diadémjának különös esetét, és azt az elképesztő cselt, amellyel Lupin átverte őt néhány évvel azelőtt. Az ügyről a mai napig beszéltek az Igazságügyi Palotában. Még mindig nevetség tárgya volt, és Formerie úr azóta is őrizgette a haragját és a vágyat, hogy látványosan bosszút álljon.

– A gyilkosság egyértelmű – jelentette ki teljes meggyőződéssel –, az indítékra is könnyen rájövünk. Egyszóval minden jó úton halad… Üdvözlöm, Lenormand úr… Nagyon örülök…

Pedig egyáltalán nem örült. Ellenkezőleg: Lenormand úr jelenléte határozottan zavarta, mivel a rendőrfőkapitány nem rejtette véka alá megvetését iránta. Mindazonáltal összeszedte magát, és az orvoshoz fordult:

– Nos, doktor úr, úgy véli, hogy a halál nagyjából tizenkét órával ezelőtt vagy talán még korábban következett be?… Igen, én is így gondolom… teljesen egyetértünk… és a gyilkos eszköz?

– Nagyon finom pengéjű kés, vizsgálóbíró úr – felelte az orvos. – Nézze, a halott zsebkendőjével törölték le…

– Valóban, valóban… látható a nyoma… Most pedig kikérdezzük Kesselbach úr titkárát és inasát. Nem kétlem, hogy a tanúvallomásuk némi felvilágosítással szolgál majd.

Chapman, akit átvittek a szalontól balra lévő szobájába, már magához tért a sokkból, akárcsak Edwards. Chapman részletesen elmesélte az előző nap eseményeit, Kesselbach úr aggodalmaitól kezdve az úgynevezett Ezredes megjelenésén keresztül a megtámadásukig.

– Ó, nocsak! – kiáltotta Formerie. – Van egy cinkos! És hallotta a nevét is… Marco, azt mondja. Ez nagyon fontos. Ha elcsípjük a cinkost, nagy lépést teszünk előre…

– Egyelőre még nem csíptük el – jegyezte meg Lenormand.

– Majd meglátjuk… mindent a maga idejében. Mondja csak, Chapman úr, ez a Marco azonnal távozott, miután Gourel úr becsöngetett?

– Igen, hallottuk, ahogy elmegy.

– És ezután már nem hallottak semmit?

– De igen… időnként, de csak foszlányokat… Az ajtó csukva volt.

– Milyen fajta hangokat?

– Kiabálást. Az az ember…

– Hívja csak a nevén: Arsène Lupin.

– Arsène Lupin valószínűleg telefonált.

– Remek. Majd kikérdezzük azt a személyt, aki a városi telefonvonalakat kezeli. És később őt is hallották távozni?

– Ellenőrizte, hogy jól meg vagyunk-e kötözve, és egy negyedórával később becsukta az előszobaajtót maga mögött.

– Igen, miután elkövette a gyilkosságot. Remek, remek… Minden egybevág… És aztán?

– Aztán már nem hallottunk semmit. Eltelt az éjszaka… elszunnyadtam a fáradtságtól, Edwards is… és csak ma reggel…

– Igen, tudom… Jól haladunk… minden egybevág…

Elgondolkodva sorolta nyomozása szakaszait, mint aki megannyi vereséget mért az ismeretlenre:

– A cinkos… a telefon… a gyilkosság időpontja… a hangok… jól van, most már csak az indítékot kell megtalálnunk. Nos, mivel Lupinről van szó, az indíték világos. Lenormand úr, nem vette észre behatolás nyomait?

– Nem.

– Ebben az esetben az áldozattól magától loptak el valamit. Megtalálták a tárcáját?

– Otthagytam a zakója zsebében – mondta Gourel.

Mindannyian visszamentek a szalonba, ahol Formerie úr megállapította, hogy a tárca csak névjegykártyákat és személyi iratokat tartalmaz.

– Furcsa. Chapman úr, nem tudja megmondani, hogy volt-e Kesselbach úrnál készpénz?

– Igen, előző nap, vagyis tegnapelőtt, hétfőn elmentünk a Crédit Lyonnais-be, ahol Kesselbach úr kibérelt egy széfet…

– Egy széf a Crédit Lyonnais-nél? Nos, ezt is meg kell vizsgálnunk.

– És mielőtt távoztunk, Kesselbach úr számlát nyitott, és fölvett öt- vagy hatezer frankot bankjegyekben.

– Remek… minden világos.

– Van még valami, vizsgálóbíró úr – folytatta Chapman –, Kesselbach úr, aki néhány napja nagyon nyugtalan volt – aminek az okát már elmondtam… egy bizonyos terv, amelynek óriási jelentőséget tulajdonított –, két dologhoz különösen ragaszkodott: először is egy ébenfa dobozhoz, amelyet a Crédit Lyonnais-nél biztonságba helyezett, valamint egy kis, fekete szattyánbőr mappához, amelyben iratokat tartott.

– És a mappa hol van?

– Lupin érkezése előtt a szemem láttára tette be ebbe az utazótáskába.

Formerie fogta a táskát, és beletúrt. A mappa nem volt ott. Megdörzsölte a kezét.

– Nos, minden egybevág… Ismerjük a tettest, a gyilkosság körülményeit és az indítékot. Ez az ügy nem fog elhúzódni. Egyetértünk mindenben, Lenormand úr?

– Semmiben sem értünk egyet.

Döbbent csend támadt. Időközben megérkezett a felügyelő, és a nyomában, az ajtót őrző rendőrökkel mit sem törődve, az újságírók és a hotel személyzete befurakodott az előszobába.

Bármennyire is ismert volt Lenormand durva stílusa, amely néha még a káromkodást is magában foglalta, és amiért felsőbb körökben meg is rótták néha, a válasz kendőzetlensége mindenkit zavarba ejtett, Formerie pedig különösen tanácstalannak tűnt.

– De hát – mondta –, ez tényleg egyszerűnek tűnik: Lupin a tettes…

– De miért ölt? – vetette ellen Lenormand úr.

– Hogy lopjon.

– Bocsánat, de a tanúk vallomása szerint a lopás már a gyilkosság előtt megtörtént. Kesselbach urat előbb megkötözték, betömték a száját, majd kirabolták. Lupin, aki korábban sose gyilkolt, miért ölt volna meg egy már kifosztott és cselekvőképtelenné tett embert?

A vizsgálóbíró simogatni kezdte hosszú, szőke pofaszakállát – ez volt a szokása, ha valamilyen megoldhatatlannak tűnő kérdésen töprengett.

– Erre több válasz is lehetséges – felelte.

– Mégpedig?

– Ez még… nagyon sok ismeretlen tényezőtől függ… Amúgy is, ez az ellenvetés csak az indítékra vonatkozik. A többiben egyetértünk.

– Nem.

Ez már megint annyira világos, határozott és udvariatlan válasz volt, hogy a teljesen tanácstalanná vált vizsgálóbíró nem mert ellenkezni, csak döbbenten nézett bizarr kollégájára.

– Mindenkinek megvan a maga módszere – nyögte ki végül. – Kíváncsi vagyok az önére.

– Nekem nincs.

A rendőrfőkapitány felkelt, és botjára támaszkodva tett néhány lépést a helyiségben. Mindenki hallgatott körülötte; igencsak különös látvány volt, ahogy ez a beteges külsejű, megtört öregember uralkodik mindenki felett, bár ezt a közönség egyelőre csak tűrte, de nem fogadta el.

Végül, hosszú csend után Lenormand kijelentette:

– Szeretném megnézni a lakosztállyal szomszédos helyiségeket.

Az igazgató megmutatta neki a hotel alaprajzát. A jobb oldali szobának, amely Kesselbach úré volt, nem volt más kijárata, csak az előszobán keresztül. De a bal oldali, a titkáré egy másik helyiségre nyílt.

– Nézzük meg.

– De a köztes ajtó be van reteszelve, és az ablak zárva – mormogta Formerie a vállát vonogatva.

– Nézzük csak meg – ismételte Lenormand.

Bevezették a helyiségbe, amely a Kesselbach asszony számára fenntartott öt szoba egyike volt. Lenormand kérésére továbbmentek a többi szobába is. Minden ajtó mindkét oldalról be volt reteszelve.

– Egyikben sem lakik senki? – kérdezte a főkapitány.

– Nem.

– A kulcsok?

– A kulcsok az irodában vannak.

– Szóval senki nem tudott bemenni?

– Senki, kivéve az emeleti inast, aki szellőztet és port töröl.

– Hívják ide.

Az inas, egy bizonyos Gustave Beudot azt felelte, hogy előző nap, a feladatának megfelelően, bezárta mind az öt szoba ablakát.

– Hánykor?

– Este hatkor.

– És nem vett észre semmit?

– Nem, semmit.

– És ma reggel?

– Ma reggel nyolckor kinyitottam az ablakokat.

– És nem talált semmit?

– Nem… semmit… illetve…

Habozott. Végül addig faggatták, míg elárulta: – Nos, a 420-as szoba kandallója mellett találtam egy cigarettatárcát, és azt gondoltam, ma este beviszem az irodába.

– Magánál van most? – Nem, a szobámban. Barnarézből van, az egyik oldalában tartják a cigarettapapírt és a dohányt, a másikban a gyufát. Arany kezdőbetűk vannak rávésve. Egy L. és egy M.

– Mit mond?

Chapman szólalt meg, előrelépve. Nagyon meglepettnek látszott.

– Barnaréz tárca?

– Igen.

– Három rekesszel a dohánynak, a papírnak és a gyufáknak… orosz dohány, vékony szálú, szőke?

– Igen.

– Menjen érte… látni akarom… hogy magam győződjek meg róla…

A főkapitány intésére Gustave Beudot távozott. Lenormand úr időközben helyet foglalt, és éles szemével vizsgálta a szőnyeget, a bútorokat, a függönyöket.

– Ez a 420-as, ugye? – kérdezte.

– Igen.

A vizsgálóbíró elvigyorodott.

– Szeretném tudni, milyen kapcsolatot lát eme incidens és a bűntény között. Öt zárt ajtó választ el minket a helyiségtől, ahol Kesselbach urat meggyilkolták.

Lenormand úr válaszra se méltatta.

Telt az idő. Gustave nem tért vissza.

– Hol van Gustave szobája, igazgató úr?

– A hatodikon, és a Judée utcára néz, tehát pont fölöttünk. Furcsa, hogy még nem jött vissza.

– Utánaküldene valakit, lenne szíves?

Az igazgató maga ment utána, Chapman társaságában. Néhány perc múlva feldúlt arccal, egyedül tért vissza.

– Nos?

– Meghalt…

– Megölték?

– Igen.

– Ó, ördög és pokol, erősek a nyomorultak! – mennydörögte Lenormand. – Siess, Gourel, zárjanak be minden ajtót… figyeljék a kijáratokat… Igazgató úr, vezessen Gustave Beudot szobájába, kérem.

Az igazgató elindult kifelé. Mielőtt azonban elhagyta volna a szobát, Lenormand lehajolt, és fölszedett a földről egy kis, kör alakú papírdarabkát, amelyet már egy ideje figyelt.

Kék szegélyű címke volt. A 813-as szám állt rajta. Betette a tárcájába, majd csatlakozott a többiekhez.