– Schőner Gitta, jöjjön ide! – Mentem a hang felé. Egy lány állt ott, kezében a fekete bársony pizsamakabáttal. Elállt a lélegzetem.
– Hol a Rózsi? – Meghasadt a szívem, éreztem a fájdalmat. Mintha kés hatolt volna belém.
– Elvitték – felelte. Semmire nem tudtam gondolni, csak hogy nincs itt. – Kiválasztották munkára, holnap reggel már nem lesz itt – hallottam. Szörnyű kínokon mentem keresztül. Napokig ordítottam, visítottam, nem tudtak lecsillapítani. Rettenetes fájdalom volt.
Nagyon fontos volt, hogy állandó társaink legyenek a zählappellen. Hogy ne legyen problémánk, ki legyen az ötödik vagy még kettő a sorban. Mindig azon igyekeztünk, hogy megszervezzünk egy ilyen ötös csoportot, s hogy mindig együtt legyünk. Ez azt is jelentette, hogy meg kellett értenünk, meg kellett kedvelnünk eg
