Gitta könyve

Fejezet 4

Egy mezővárosban születtem, a neve Csenger. Nem pontosan Csengerben, hanem az úton odafelé. Édesapám abban az évben kibérelt egy almást, felépítettek ott egy kunyhót, és nyáron ott lakott a család. Ősszel beérett a termés, édesanyám megfőzte az almalekvárt, készített aszalt almát, és gondozta a kertet, zöldségeket és krumplit, hogy legyen mit ennünk télen. Közben már nagyon várta, hogy a világra jöjjek, de tovább dolgozott, tett-vett. Amikor megérezte, hogy eljött az idő, akkor megkérte a keresztény szomszédokat, hogy fogjanak be egy lovat a szekérbe, és vigyék be a bábához. Jól kibélelték párnával, takaróval, ne nagyon zötykölődjön, de hiába, már nem jutott el a faluba.

Útközben, a szekéren jöttem a világra. A nevem csupán a papírokon lett Gizella, mindenki mindig csak Gittának hívott. Nagy színésznő volt akkoriban Alpár Gitta, még Csengerbe is eljutott a híre, nagyon divatos lett a neve. Anyukám csak úgy hívott: „Gittele, Gittelém”.

Édesanyám, Grósz Eszti Szigethez közel, Bikszádon született. Nagy volt a Grósz család, rengeteg gyerekkel, nagyapámék vagy tízen voltak legalul és legfelül a falu ranglétráján, de a nagypapa majdnem a legalsó helyre került. Anyámék csak négyen lettek testvérek. Korán elvesztette az édesanyját, és mostohamamája lett, egy szeretetre méltó, hűséges, odaadó asszony. Anyám nagyon szerette, tisztelte őt is, meg az apját is.

Grósz nagypapa suszter volt, ahogy rengeteg férfi rokonom. Nem léteztek még akkoriban cipőgyárak, fontos szakmának számított a cipész, hogy télen is kimehessenek az emberek az utcára. Nagyapám az új feleséggel beköltözött Szatmárra, anyám ott nőtt fel. Ő már városi lány lett, megjelent náluk egy kis civilizáció, beszüremkedett hozzájuk a nagyvilág. De csak négy elemije volt, Esztikét tizennégy éves korában varrni küldték, hogy szakma legyen a kezében, bárhogy alakul is az élete. Sajnos beakadt a lába a Singer varrógép pedáljába, és csúnyán megsérült. Aztán a seb elfertőződött, és vérmérgezést kapott. Fel kellett vinni Pestre, hátha ott meg tudják menteni. Megoperálták, kivettek egy fertőzött csontot, megmentették az életét. De attól kezdve sánta lett, és ferdén tartotta a lábát.

– Áldott legyen a te kicsi szent kezed – mondogatta, amikor ezt a beteg lábát masszíroztam esténként. Akkoriban testi hiányossággal, fogyatékkal nagyon kevés lehetősége adódott egy lánynak családalapításra. Az arca szép volt, de hiába várt, csak nem jelentkezett a vőlegény.

Már huszonkét éves volt, még mindig otthon, a szüleivel, és lassan vénlánynak számított, ráadásul még jött a világégés, a nagy háború is. A végén mégis rámosolygott a szerencse, amikor egy házasságközvetítő bemutatta neki a nála két évvel fiatalabb apámat. Ágrólszakadt szegény ember volt, de nem nézte a beteg lábát. A jó lelke miatt is hajlandó volt elvenni, és azért is, mert kapott vele egy házat, bútort és ékszereket, tisztes hozományt. Anyámnak volt egy húga, Hermina néni, de mindent neki adtak, mert Hermina szép volt, és nem bicegett. Bíztak benne, hogy elkel majd valahogy stafírung nélkül is, és így is lett hamarosan.

Apai nagyapám Galíciából jött a testvéreivel, tízéves volt, amikor letelepedtek Csengerben. A csengeri zsidó temetőben csak két gyerek van a családomból. Ernő bátyám, anyám második gyereke, aki két és fél évesen halt meg, s akinek volt egy kis, fából faragott síremléke is, és egy másik kisbaba, aki a két kisöcsém után született. Felsírt, és utána rögtön meghalt. Nem volt még britje, nem volt neve sem, nem is tettek semmilyen jelet. Más rokon nincs ott. A nagyszüleimnek nincs sírjuk. Már hetven fölött jártak, nem volt esélyük. Nem jöttek vissza.

britNagypapámnak, Jákovnak hét-nyolc testvére volt, szétszóródtak a környéken. Volt, aki Csengerben maradt, de Fáni néni Szatmáron élt, és többen közülük magasabb társadalmi helyzetbe kerültek. De nagyszüleimnek a temetőnél éppen olyan rozoga házuk volt, mint nekünk. A bejárat két oldalán két szoba, középen a kemence, kint nyári konyha. Együtt laktak Anti bácsival, apám egyik testvérével. Apámék tanulatlan emberek voltak, de sokat jártak a hajderbe. A zsidó hagyományt nagyon jól ismerték, csak a világi tudományokat nem. Apai nagyanyám, Hanna is egyszerű, nagyon vallásos asszony volt. Sok volt a gyerek mindenütt, rengeteg unokatestvérem, másod-unokatestvérem élt a környező városokban, falvakban. Hétköznapi emberek voltak a Schőnerek, általában tollkereskedéssel foglalkoztak.

hajderÉdesapámat hivatalosan Schőner Sámuelnek hívták. Bonyolult volt ez a névadás nálunk, mindenkinek volt egy hivatalos neve, egy zsidó neve és még otthoni neve is mindennapi használatra. Apámnak Jekutiel volt a zsidó neve, ennek a rövidítése a Kszil, az iratokra lejegyzett neve pedig a Sámuel. A magyarok Csengerben sokszor hallották a nagyapámat kikiabálni az ablakon.

– Ksziló, gyere már haza! – mert ráadásul a családban így becézték. Ezt sehogy sem tudták kimondani, pedig igazán megpróbálták. Ebből lett, hogy nálunk mindenki egyszerűen Szilónak hívta, nem volt ő se Sámuel, se Jekutiel.

Apám is cipész volt. Ez afféle harmadrendű osztálynak számított. A szabó, a suszter a ranglétra legaljára szorult Csengerben. Felül volt a bankár, a patikus, az állatorvos, középen a jobb boltosok és alul a vagyontalan mesteremberek. Ez aztán sokat számított gyermekeik jövőjénél és a falubeli tekintélyüknél. Szegénynek lenni nem volt dicsőség.

Nálunk, akinek sok pénze volt, azt nem hívták be, az megengedhette magának, hogy ne legyen katona. De apámat besorozták abban a pillanatban, ahogy betöltötte a tizennyolcat, két évig harcolt az első világháborúban.

Apám csak két elemit végzett. Az első két osztályban kellett megtanulnia a számtant, mind a hat osztály anyagát, olvasni és írni, mert gyorsan inasnak kellett adni. Volt ott a zsidó iskolában egy híres tanító, a Kaszavitz. Megértette, hogy itt a gyerekek tízévesen már szakmát tanulnak, a szüleiknek nincs pénzük rá, hogy az iskolapadban üljenek. És a tanító úr keményen dolgozott, hogy két év alatt a fejükbe verjen mindent, amit kell. Ami nem is volt kevés. Egy cipésznek egy lábbeli elkészítéséhez tudnia kellett a méreteket elosztani, szorozni, összeadni és kivonni, hogy az elkészült áru pontosan illeszkedjen a megrendelő lábára.

A kis Kszilót elküldték egy cipészhez, aki mindent tudott, így már tizenegy évesen megkapta az engedélyt a suszterkedéshez. Apám és a mestere kezéből csak tökéletes csizma került ki. De három-négy napig is eltartott egy ilyen pár cipő elkészítése. És mennyit lehetett érte elkérni? Alsórész, felsőrész, faszeggel, vagy varrták. Faszegekkel olcsóbb volt, és aztán védők, elöl-hátul. Apám nem volt nagy intellektus, ilyesmiből állt a világa. Ő volt a hatodik gyerek, nagyon egyszerű, szerény ember, keveset kért a csizmákért, nem sokra vitte.