Még a kapanyél is elsülhet

Fejezet 4

Ezerkilencszáznegyvennégy tavaszán Przemyśl még mindig meglehetős romhalmaz volt. A szovjet csapatok az első, 1939-es támadáskor is jól összelőtték, a német légitámadások is otthagyták a nyomukat negyvenegyben, amikor a két szövetséges, a német nácik és a szovjet bolsevisták egymásnak estek a lengyelek feje fölött. A német csapatokon kívül ott lapultak a Honi Hadsereg egységei is, meglehetősen ambivalens érzésekkel, mert nem tudták eldönteni, az oroszokat állítsák-e meg a németeket segítve, vagy a németeket támadják szovjet segítséggel.

Londonból vártak egyértelmű parancsot, de az késett.

Este keresztülhajtott a városon egy magyar katonai teherautó, amolyan táborijármű-segélyhely, műhelykocsi; úgy tűnt, egyenesen a frontról jött, pedig az még akkor meglehetősen messze volt ide. Úttalan utakon, sártengeren át jöhetett, a tetejéig agyagos volt, szélvédőjén csak azon a két szűk lyukon lehetett kilátni, amit a gyatra ablaktörlő lapát kapart a rászáradt sárga sárba. Gyanút nem keltett, se a németek, se az a néhány magyar egység, amelyik a németek mellett állomásozott, nem tartóztatta föl.

Duplafülkés műhelykocsi volt. Mente Ernő gépkocsizó és tábori szerelő törzsőrmester ebben a kocsiban élt két és fél éve. A külvárosban a kocsi beállt egy udvarba olyan határozottan, mintha ismerné járást. Mente kiszállt, oroszul valami kaját kért, és egy nagy marmonkannába vizet. Aztán, miután a zárt rakodótérben, a „műhelyben” eltöltött két órát – valószínű, hogy evett, fürdött, talán kimosott valamit… – visszamászott aludni a duplafülke hálóhelyére.

A Honi Hadsereg illegálisan dekkoló katonái a kocsiról tudták, hogy ha magyar és egyedül jött, akkor hozzájuk tartozik. Azért beszél a fickó tört oroszsággal, mert nem tud lengyelül, valamit nyilván szállít a műhelykocsiban a lengyel ellenállóknak, így titkát tiszteletben tartották és nem kérdeztek tőle sokat.

Van mit enned?

Van.

Kell még valami?

Egy kis víz.

Vodka? – kérdezte vigyorogva egy tejfelesszájú újonc, de a nagy, cserzett bőrű, vörös szakállú veterán medve komoran rázta fejét. – Nyet.

Vodka? –Nyet.Az a külvárosi épület a Honi Hadsereg egy titkos telepe volt, és éjjel a lengyelek egy-egy őrjárattal biztosították a bázist. A nulla óra harmincas öttagú őrjárat valami gyanús fehér kísértetet látott a magyar műhelykocsi mögött. Óvatosan megközelítették, és kiderült, hogy egy lány kuporog szovjet katonai fehér alsóneműben, és pisil. Megszólították, a lány be akart menekülni a magyar kocsijába, ezt megakadályozták, és kiderült, hogy a tizennyolc év körüli nőszemély egy árva szót nem tud lengyelül, csak oroszul. Nehéz volt elfogni, mert védekezett, mint egy vadmacska.

Mindenesetre behurcolták a „zsákmányt”, mert orosz kémnek nézték. Kérdésükre, hol a fölsőruhája, megtagadta a választ, sőt, attól kezdve minden választ megtagadott. Játszotta a némát. A feje fölött közben azon vitatkoztak a lengyel harcosok, hogy itt helyben kivégezzék-e vagy passzolják tovább a parancsnokságra; az utóbbi mellett döntöttek, hogy ott kihallgathassák, hátha kiszedhető belőle valami fontos információ.

Jó, passzoljuk, de előbb basszuk meg. Partiba akarták vágni, öten. A csaj, ahogy ez tőle várható volt, ellenállt, öten alig bírtak vele, látszott, hogy nagyon tud bunyózni; mintha önvédelmi és közelharci katonai kiképzést kapott volna. Egyszerre valaki belökte az ajtót: méghozzá egy őrült, vörös szakállú magyar törzsőrmester, aki davajgitárral, pisztollyal és oroszul ordítva támadt rájuk. (Az őrség nem ismerte, ők nem találkoztak vele, amikor este megérkezett.) Maguk is fegyver után kaptak, de a magyar géppisztolya már okádta a tüzet, a sorozattól egy lengyel meghalt, a többi föl akarta venni a harcot, de Mente Ernő, mint egy Sonderkommandós, az orosz csajjal együtt két perc alatt harcképtelenné tette a maradék négy lengyelt. Aztán revolverrel kényszerítette az egyiket: azonnal hívja Kowalczyk őrnagyot. Oroszul beszélt. A lengyel, a Mente Ernő pisztolyával a halántékán, telefonált.

Hogy hívnak, magyar?

Én vagyok a Holló. Add ide azt a kurva telefont. Hé, Kowalczyk?

Holló vagy? Mondd a jelszót!

Nyista jelszó. De nálam a cucc!

Mondd a magyar neved!

Nem ismered meg a hangom, Kowalczyk?! Mente Ernő vagyok, a Voron! És ezek az állatok partiba akarták dobni Verocskát, a kurva istenüket, egyet kénytelen voltam kilyukasztani.

Egy óra múlva ott vagyunk. Add vissza még a lengyelt. Zbygnev? Magyarországot megszállták a németek. Ma. Vége a nyaralásnak! Együtt fogunk dolgozni a kommunista ZWW-vel és a Népi Gárdával is. A magyar fegyvereket hozott, szovjet fegyvereket – nekünk! Ja, és a lány két éve van a magyarral. Ukrán. Fogadott lánya, szerelme, csicskása, harcostársa, mindenese. Olyan katona, mint egy különlegesen képzett kommandós. Úgy bánjatok vele, mint szövetséges tiszttel!

A lengyel letette a telefont. A másik szólalt meg, akit Mente tökön rúgott, és szétmázolta kicsit az orrát. A lány ruszki katona?

A francot, mondja Mente ékes orosz nyelven. Árva. De fegyverrel bánni tud. Én tanítottam.

Mente és Vera visszavonultak a kocsiba, vártak. Nemsokára egy ütött-kopott Adlerrel megérkezett Kowalczyk és még három férfi.

Kowalczyk megnézte a fegyvereket. Rakodjatok ki. Ezt a három embert el kell vinni Zakopanéba Ładisław Szymanowskihoz.

Megőrültél? Menetlevél nélkül végigkocsikázzam Lengyelországot?

Van üres menetlevelünk. Lebélyegezve.

És hova irányítsz? Pan Szymanowskihoz Zakopanéba?

Nowy Szańskban állomásozik a 07/32-es magyar határőr hegyivadász század és Szabó Árpád őrnagy. Oda.

Az ki?

Barát. Ad melléd egy magyar hegyivadászt, az fog elkísérni Ładisławhoz Zakopanéba. Ennek a három embernek mielőbb Magyarországon kell lennie. Megszálltak benneteket a németek.

Mi az, hogy bennünket? Magyarországot? Mikor…?!

Ma.

A kurva életbe! Értem. Indulunk. A rohadt életbe…

A műhelykocsiban, hátul az ukrán lány, Verocska beszélgetni próbált a lengyelekkel. Oroszul. Ukránul. Magyarul. (Magyarul erős akcentussal, de folyékonyan beszélt, elvégre több mint két éve volt Mente Ernővel.) A lengyelek hallgattak, mint a csuka. Verocska hirtelen kibiztosította a géppisztolyát, és a lengyelekre fogta. Kezeket a tarkóra, mondta oroszul – ezt mindhárom lengyel értette. A lány a hátára lendítette a géppisztolyt, ellenben elővette és kibiztosította a pisztolyát is, és a térdére fektette.

Megőrültél, te liba!? Mi a Honi Hadsereg tisztjei vagyunk! Futárok. Tábornoki paranccsal megyünk Magyarországra.

Nem voltatok hajlandóak szóba állni egy szövetségessel, csak mert ukrán. Vagy mert nő. Mindegy. Gyanúsak vagytok nekem. Amíg a törzsőrmester ide nem jön, addig nem mozdultok. És kezeket a tarkóra, hányszor mondjam?! Még egyszer nem mondom: lövök!

A londoni irányítású Honi Hadsereg két tisztje ellilult a lány arroganciájától, de a harmadik elnevette magát. Hogy hívnak, kérdezte oroszul.

Vércse, mondta a lány.

Én meg Miecisław Mazurkiewicz vagyok, a lengyel Honi Hadsereg őrnagya, kraszivaja gyevuska, és tetszel nekem. Irigylem a magyar kapitányodat.

Na, csak beszélsz te oroszul…! Én meg ukrán vagyok, a Vércse. (A nevét most sem adta ki.) És a magyar nem kapitány, hanem törzsőrmester. És csak maradjon a kezed a tarkódon. Majd ő megmondja, mikor teheted le.