Tiltott gyümölcs

Chapter 4

Cooper

A telefonom egy órán belül harmadszor is megszólal az íróasztalomon. Lepillantok, és összevonom a szemöldököm, amikor ismét ugyanazt a nevet látom meg a kijelzőn, de most felveszem. Nem is köszön, rögtön rátér a lényegre.

– Gyere le a földszinti stúdióba ebédidőben!

– Ebédidőben épp megbeszélésem van – füllentek.

– Isteni desszertben lesz részed, ha végzel – dorombolja Tatiana a telefonba.

– Kösz, talán majd máskor – füllentek ismét.

De nem lesz máskor. Sajnálom, hogy nem okultam előbb apám hibájából. A saját kárán tanulta meg, hogy nem érdemes keverni az üzletet az élvezettel.

– Most pattintasz le harmadszorra. Tudod, hány férfi ölne azért, hogy velem legyen?

– Biztos vagyok benne, hogy rengeteg. Figyelj, Miles bejött, úgyhogy mennem kell.

Öcsém tétován elmosolyodik, és integet. Egyik ujjamat felemelem, nem is figyelek arra, amiről Tatiana még mindig beszél. Miles látogatása váratlanul ér, de örülök, hogy ezzel az ürüggyel letehetem a telefont.

Miles bólint, és a különféle szeszes italokkal és díszes kristálypoharakkal teli, mahagóniasztalhoz lép. Sokszor végignéztük, ahogy apánk is odalépett mellé. Egy hosszú pohárba aranyló italt tölt, egy hajtásra kiissza a felét, és kipillant Los Angeles látképére. Arca elgyötört, ami nem lep meg – általában csak akkor keres fel, amikor kérni akar valamit.

Lerázom Tatianát, és ahogy kinyomom a telefont, Helen hangja szólal meg a házitelefonon.

– Stephen Blake keresi az egyesen.

– Még egy perc, Miles.

Mire befejezem a rövid beszélgetést Stephennel, öcsém pohara üres. Barna szemében fáradtság és kimerültség tükröződik, álla keményen megfeszül. Bármit is akar kérni, az valami nagy kaliberű dolog lesz.

– Ben és én sokat kockáztatunk ezzel a projekttel. Akarjuk őt, de nem negyven százalékkal magasabb árért. Maximum tíz százalékot tudunk rátenni. Te vagy a szuperügynök, vedd rá arra a százalékra, amit ajánlunk. – Mielőtt a szavak átjönnének a telefonkagylón, már tudom, mi lesz a következő. – Persze, jövő héten egy vacsora, szuper. Ne. Mondd meg Miriamnek, hogy ne hozza el a barátnőjét. – Csend lesz, majd utána: – Kösz, Stephen, alig várom.

Leteszem, és Mileshoz fordulok.

– Minek köszönhetem a látogatást, öcskös?

A megérzésem megsúgja, de belemegyek a játékba.

Öcsém kikerüli a választ, inkább szépen lassan csúszik bele a valódi témába, amiért jött.

– Miriam még mindig össze akar hozni valakivel?

Töltök magamnak egy italt a kristálydekantálóból, és némán Miles felé kínálom, amit örömmel elfogad.

– Esküszik rá, apa rábízta, hogy rendesen házasítson ki – kortyolok bele az italba. – Amikor jövő héten találkozunk, egy nő is ott lesz, annak ellenére, hogy az imént megkértem Stephent, hogy ne így legyen.

Tőlünk szokatlan módon, összemosolygunk. Stephen volt apánk legjobb barátja, és Hollywood egyik legkeresettebb sztárügynöke.

– Talán Miriam jól gondolja. Lassan öregszel. Amúgy meg már fél Hollywoodot megdugtad, igazán megállapodhatnál.

– Huszonkilenc éves vagyok. Aligha öreg.

– Hollywoodi mérték szerint, igen. Emellett mostanában szinte itt laksz. – Körülnézett az irodámban. – Kezdesz olyan lenni, mint apa.

Miles ezt, hogy kezdesz olyan lenni, mint apa, úgy mondja, mintha valami negatívum lenne. Ugyanabban a házban nőttünk fel, és ha egy fikarcnyit is hasonlítok apámra, az számomra bók, Miles mégis úgy ejti ki a száján a mondatot, mintha sértés lenne. Itt az ideje a témaváltásnak, ami közelebb visz minket látogatása céljához.

– Hogy állnak a dolgok a Mile High-nál?

Óvatosan kérdezem, mert tudom, hogy ez meglehetősen kényes téma. Egy évvel apánk halála után öcsém és én elosztottuk a legendás családi, filmproduceri vállalkozást. Én úgy döntöttem, apám nyomdokaiba lépek – folytatom azt az utat, amitől a Montgomery Productions olyan céggé vált, amivel minden A-listás színész és rendező dolgozni akar. Miles azonban úgy határozott, ideje váltani. Belevetette magát a valóságshow-k kockázatos világába, és leforgatta élete első sorozatát, Vetkőzők címmel. Miles a mai napig képtelen felfogni, hogy a Vetkőzők – ami egy rakás mellnagyobbító műtéten átesett sztriptíztáncosnő életét követte – miért bukott meg. Képtelen volt elfogadni a kudarcot, és az utóbbi öt évet azzal töltötte, hogy bebizonyítsa: ő a valóságshow-k királya. Mindeközben majdnem teljesen kimerítette a vagyonkezelői alapját, végignézte, ahogy két „atombiztos” műsora léket kap, és elsüllyed, ráadásul nyilvánosan tette lapátra a húszéves sztárocska, akinek nemrég még Porschét vásárolt.

Ahogy a Montgomery Productions újabb és újabb sikereket ért el az évek során, az egyébként is feszült kapcsolatunk tovább romlott. Az én sikerem csak olaj volt a tűzre: Miles haragja, amit mindig is táplált irántam, egyre magasabb lángon égett.

– Remekül mennek a dolgok! – jelenti ki Miles. – Tényleg remekül! Most kezdtük el egy műsor munkálatait, ami oltári nagy dobás lesz. Kasszasiker lesz, tudom!

Túlságosan sokszor hallottam már ezt öcsém szájából ahhoz, hogy elhiggyem, bár a lelkem mélyén még mindig reménykedem, hogy egy szép napon sikeres lesz.

– Ez csodás! Miről szól a műsor?

Miles szeme felcsillan.

– Lüktetés a címe, amolyan átmenet a Survivor és A Nagy Ő között. Szerintem már ez így, önmagában is zseniális marketinghúzás!

– Miles szenvedélyesen imádja a munkáját; sikertelensége aligha függ össze elszántságával. Emiatt képtelen vagyok nemet mondani neki, bár tudom, hogy bármibe is kell beleszállnom anyagilag, az nem egy okos döntés.

– Húsz bikinis csajszi egy távoli szigeten. Egy jóképű pasi, aki mellesleg feltörekvő rocksztár is, és egy csomó fizikai feladat az álomrandikért. Sárcsata, satöbbi. Mi több, van egy versenyző, akit én pénzelek, egy kidobólány, ő miattam szerepel a műsorban, nem pedig a pasi miatt. A hirdetők egész egyszerűen zabálni fogják!

Nehezen állom meg, hogy arcom ne tükrözze valódi érzéseimet. Ha az ember régen tizenhat évesen teherbe esett, bajba került. Manapság meg saját valóságshow-t kap.

– Érdekes. És mikor kezdődik forgatás?

– Az első néhány hét forgatási anyaga már dobozban van. Tizenkét lányt elküldtünk, maradt nyolc. Az utolsó négy lány szerepel az élő műsorban, két héten át, a Karib-szigeteken.

– Még nem láttam egyetlen reklámot sem a műsorról. Mikor megy adásba?

Miles érdekében remélem, hogy minimum fél év múlva.

– Három hét múlva.

– Három hét?

Nagyon igyekszem, de a hangomon hallani a rémületet. Egy vadonatúj műsor, nulla reklámmal, úgy, hogy minden második csatornán valóságshow-t adnak? Szinte biztos a bukás.

– Igen. – Miles magabiztossága egy tizedmásodpercre meginog, de én észreveszem. – Figyelj, Coop! – Miles nagyot nyel, mély lélegzetet vesz, majd folytatja. – Nem fogok kamuzni, segítségre van szükségem. Most szerveztem le egy szuper szerződést, tíz kemény napnyi prime-time reklámra, de egy kicsit elfogyott a készpénzem.

– Mennyire kicsit? – válaszolom tömören, mert tudom, hogy öcsém próbálja elütni a komolyságát annak, hogy mennyire van bajban.

– Nagyon kicsit. Egymillió-kétszázezerre lenne szükségem.

– Miles! – sóhajtok fel, és végigszántok a hajamon.

– Ez egy szupershow, Coop! Tudom, hogy csak egy kis reklám kell, és a nézettség a plafont verdesi majd!

Mindezt már hallottam máskor is. Miles részrehajló és megbízhatatlan bizonygatásánál több kell, hogy meggyőzzön.

– Küldj át pár napi nyersanyagot. Bele akarok nézni, mielőtt válaszolok.

– Rendicsek! – Miles elmosolyodik, és bedobja az italát. – Linda átküldi neked az első néhány epizódot. Hidd el, kaparni fogod a falat, csak hogy beszállhass anyagilag!

Inkább a halál, gondolom, mint hogy újabb valóságshow-t kelljen végignéznem.

A tizennégy órás munkanap után végre hazaérek. A napom rosszabbul végződött, mint ahogy kezdődött. Felhívom Helent, és megkérem, hogy valaki hozza el reggel a vadonatúj Mercedesemet a szerelőtől. Háromnapos volt az autó, és valaki belém jött, miközben arra vártam, hogy váltson a lámpa; már eleve tízperces késésben voltam az első megbeszélésemről, mert az irodaépületünkben elromlott a lift. Végül negyvennyolc emeletet gyalogoltam lefelé, és úgy gondoltam, a reggelem nem lehet ennél rosszabb. A fenébe is, tévedtem. Ezután következett Miles látogatása.

Beugrom a zuhany alá, és a masszázsfejből pulzáló vízsugár bombázni kezdi feszült vállizmaimat. Hosszan kifújom a levegőt, végre kezdek lenyugodni, amikor megszólal az ajtócsengő.

– A francba! – morgom, majd felkapok egy törülközőt, és az ajtó felé iramodom.

Remélem, valaki épp haldoklik.

Lou, az éjszakai portás áll előttem, kezében egy csomag.

– Ezt ma hozta önnek egy futár. Elnézést, nem láttam, mikor érkezett, biztosan a mosdóban voltam. Bocsásson meg, Mr. Montgomery, a hólyagom már nem a régi.

– Semmi gond, Lou. Köszönöm, hogy felhozta.

– Emellett mielőtt hazaérkezett, volt egy látogatója. A hölgy nincs rajta a jóváhagyott látogatók listáján, és ön nem vette fel a telefont, ezért elküldtem. – Lou szünetet tart. – A hölgy nem volt túl boldog.

– Megadta a nevét?

– Arra nem volt szükség. Az a színésznő volt, Tatiana Laroix.

Tökéletes. Én próbáltam szépen intézni, de Tatiana nem vette a lapot.

– Kösz, Lou. Helyesen tette.

– Szép kis nő az, az ember még az én koromban is észreveszi az ilyesmit. Remélem, nem gond, hogy ezt mondtam.

– Ebben igaza van. Valóban gyönyörű.

És teljesen bolond.

Melegítőcuccot húzok, és megszemlélem a csomagot. Mile High Productions. Remek. Ezt a szar napot tényleg így kell megkoronázni, egy kis valóságshow-val.

Előveszek egy sört, hosszan belekortyolok, és betolom a DVD-t a lejátszóba. Az első tíz percben megismerjük a nők felét. A módszer valóban érdekes, habár a válaszok elég laposak. A műsorvezető jól ismert név – meglep, hogy Milesnak sikerült becserkésznie. Mindegyik lány egy percig van képernyőn; a műsorvezető szóasszociációs játékot játszik velük. Remek gondolat, kiszámítható válaszok. Amikor a hatodik nő asszociálja a mély szót a Macklemore dalszövegével, elegem lesz. Talán holnap nem tűnnek majd ilyen sivárnak a dolgok.

Péntekre soha nem teszek megbeszélést. Az apámtól vettem át ezt a hagyományt, és emiatt mindig nagyon várom a hét utolsó napját. Helen erre a napra nem szokott betenni semmit. Se megbeszélés, se konferenciahívás, se üzleti ebéd, se tárgyalás. Én döntöm el, mit csinálok aznap. Ezen a héten a szokottnál is nagyobb szükségem van rá. A reggeli futásomat a stúdióban ejtem meg, mert tudom, hogy Miles a Lüktetés promóciós anyagát forgatja majd. Úgy döntök, bejelentés nélkül meglátogatom, és utánanézek, mi a helyzet.

Amikor belépek, meglepve tapasztalom, hogy sehol senki. Odalépek a biztonsági őrhöz, hogy megtudakoljam, mi a Mile High mai tervezett programja.

– Helló, Frank!

Frank Mars egy tucat monitor előtt ül, melyen a biztonsági kamerák felvétele megy. Pasziánszozik, és közben figyel. Ugyanaz az egyenruha, ugyanaz a bajusz, ugyanaz a cigi a fül mögött – annak ellenére, hogy húsz évvel ezelőtt abbahagyta a dohányzást. Kicsit törődöttebbnek látszik, sűrű hajában több az ősz hajszál, de gyerekkorom óta nem sokat változott.

Mióta az eszemet tudom, Frank a biztonsági részleg főnöke, és apám pókernégyesének oszlopos tagja. Közéjük tartozott még a rivális filmproduceri cég vezérigazgatója, és az egyik fővilágosító is. Minden második pénteken ott találtam őket az üres stúdióhangárban, a kártyaasztal és néhány rekesz sör mellett. Aki belépett a helyiségbe, nem tudta megmondani, hogy a négy játékos közül melyik kettő gazdag, hollywoodi fejes, és melyik kettő közönséges alkalmazott.

– Cooper! Te meg hol bujkáltál, kölyök?

Frank feláll, kezet ráz velem, és hátba vereget.

– Sok dolgom volt. Rég láttuk egymást, igaz?

– Rég? Mikor legutóbb itt jártál, Grip még nem ment nyugdíjba.

– Grip nyugdíjba ment?

– Lassan már két éve.

Két éve? A gondolat megrémít. Úgy gondoltam, nagyjából három hónapja jártam itt utoljára.

– A francba! Nem akarom elhinni, hogy két éve nem voltam itt! Még mindig mennek a péntek esti pókerpartik?

Frank megkocogtatja a mellkasát, kezét a szívére helyezi.

– Amíg dobog a szívem, addig pókerezem.

– Grip is játszik, annak ellenére, hogy nyugdíjba vonult?

– A téli hónapokban igen. A nyári hónapokban a felesége elráncigálja Arizonába. A lányuk most ott lakik, két unokájuk is van.

– Apa helyén még mindig vetésforgóban vannak?

– Igen. Az ő helyét senki nem foglalhatja el. Hé, mi lenne, ha csatlakoznál hozzánk ma este? El akartuk hívni Tedet a gazdasági osztályról, de az a fickó állandóan elszedi a pénzemet!

– Ezzel azt akarod mondani, hogy én nem?

Frank felnevet.

– Te az apád jó külsejét örökölted, kölyök, de a pókertehetségét nem.

– Még a végén szavadon foglak, aztán a földbe döngöllek, Frank!

– Csak tessék! – Frank elmosolyodik, szeme alatt elmélyülnek a szarkalábak. – Nyolckor?

– Miért is ne? Hé, nem tudod, hol van Miles? Azt hittem, ma itt forgatják a promo anyagát.

– Helyszínen forgat, a tengerparton, Malibuban.

Sejthettem volna. Miles minden alkalmat megragad, hogy a lányok bikinit húzzanak.

– Jól van, később visszajövök, hogy elszedjem a pénzedet, vén csont!

– Csak reménykedj, kölyök!

Pontosan nyolc órakor érek vissza a stúdióba, már alig várom, hogy apám egyik kedvenc időtöltésében részt vehessek. Frank épp a kártyaasztalt állítja fel, Ben pedig Heinekent pakol a hűtőszekrénybe.

– Mi az? Azt hiszed, gazdag vagy? Heineken? És mi van a Budweiserrel? – szólalok meg, és elindulok Ben felé egy rekesz Budweiserrel.

– Csak az öreged itta azt a löttyöt – mondja Ben Seidman, a Diamond Entertainment alapítója és vezérigazgatója. Ahogy átveszi a rekeszt, kezet rázunk. A Diamond Entertainment Hollywood második legnagyobb filmstúdiója – természetesen a Montgomery Productions után. Ben emellett apám egyik legrégebbi barátja, nekem pedig a keresztapám.

– Apa azért itta, mert finom. Nem az az import szar, amit most pakolgatsz!

Pár percig hármasban csevegünk, és felidézzük a régi kártyacsatákat. Örülök, hogy ma este eljöttem. Pont egy ilyen estére van szükségem a fiúkkal. Szép emlékek, hideg sör, és nem kell beszélgetni a fejem fölött lebegő szakszervezeti sztrájkról, amitől idő előtt megőszülök.

Kinyitok egy Budot, és koccintok Bennel, majd belekortyolok. A Budweisernek szar íze van. Sokkal szívesebben innám a Heinekent, ahogy Ben is – vagy egy Stellát az otthoni hűtőmből –, de ezt sosem ismerném be Ben előtt. Vannak dolgok, amik egyszerűen a hagyomány részei.

– Hol van Grip?

– Ma este nem tudott jönni. A felesége nővérének szürkehályog-műtétje volt, ezért elvitte Seattle-be meglátogatni, vagy valami ilyesmi.

– Ted jön helyette?

– Nem – vigyorodik el Frank.

– Akkor ki lesz a negyedik?

– A hölgy.

Frank a helyiség túlsó végébe mutat, ahol egy nő egy karton sört pakol. Egy karton istenverte Stellát.

– Helló, Frank!

A nő elmosolyodik, én pedig majdnem elejtem a sörömet. És nem csak azért, mert a nő egész egyszerűen gyönyörű. El sem akarom hinni, hogy Frank engedi, hogy egy nő is beszálljon.

– Ez komoly? – kérdezem hitetlenkedve.

Frank sokatmondón elmosolyodik.

– Komoly.

– Nem hittem, hogy ezt is megérem! – csóválom a fejemet.

– Mit?

A gyönyörű nő egyenesen nekem szegezi a kérdést.

– Maga nő – mosolyodom el, és megvonom a vállamat.

– Igazán? – A nő tágra nyílt szemmel bámul rám, meglepetést színlel, majd lenéz, és játékosan megpaskolja saját testét. – Ó, egek ura, tényleg nő vagyok!

– Nem így értettem.

– Akkor úgy, hogy egy nő is tud-e kártyázni?

A nő picike, talán százhatvan centi, a feje búbja éppen eléri a mellkasomat, de kihúzza magát, szinte kiköveteli, hogy válaszoljak. Különös módon valami megrezzen a nadrágomban, amikor ilyen kihívás elé állít.

– Nem tudom, maga tud kártyázni?

Úgy döntök, többé nem fogom vissza magam, és támadásba lendülök. Kíváncsi vagyok, meddig megy el.

– Én tudok. És maga?

Felvonja egyik szemöldökét. A fenébe is, nagyon szexi! Újabb rezzenés.

– Majd rájön – ugratom.

– Jól van, jól van – szól közbe Frank. – Kate, ő itt Cooper és Ben. – Kate kezet ráz velem, a keze lágy és puha. Hosszú, szőke, göndör haj keretezi szép kis arcát. A környéken élő nőktől eltérően szinte nincs is smink rajta, száján megcsillan némi rózsaszín rúzs és szájfény. Ahogyan a fény visszatükröződik telt ajkán, kissé túl hosszan bámulom. Nehezen tudom csak elvonni róla a tekintetemet.

– A stúdióban dolgozik? Még nem láttam errefelé.

Frank szólal meg Kate helyett.

– Ben, adj már egy taslit a kölyöknek! Már most elfelejti a szabályokat.

Tényleg teljesen elfelejtettem. Tilos szóba hozni a munkát. Ez volt apám kedvenc szabálya. Miután a stúdió kezdett beindulni, ez a hangár volt az egyetlen hely, ahol igazán kiengedhette a gőzt, és egy időre elfelejthette, hogy ki is ő. Általában szerettem ezt a szabályt, de most égek a vágytól, hogy megtudjam, mi ennek a szexi nőnek a háttere, aki kiráncigálja kalandvágyó farkamat önkéntes téli álmából.

Kate elmosolyodik, és megvonja a vállát.

Fél órája játszunk, amikor Kate ledob az asztalra egy színsort, épp akkor, amikor a három ászommal majdnem nyerésre állok, és vinném a kasszát.

– Ugye ez valami vicc? Már megint?

Hátradőlök, és legyőzötten lecsúszom a székemben.

Kate elmosolyodik, és a felpúpozott halmot maga felé húzza az asztalon.

– Hol tanult meg így játszani? – kérdezi Ben.

– Apámtól.

– Az édesapja hivatásos játékos?

– Ismeri Freddy Monroe-t? – kérdezi Kate könnyedén, amíg feltornyozza a zsetonokat.

– Ötkártyás Freddyt? Persze. Mindig gyémántos, négylevelű lóherés kézelőgombot viselt. Háromszor is megnyerte a Texas Hold’Em világbajnokságot.

– Négyszer – helyesbít Kate, majd vidáman hozzáteszi:

– Frank az apám. Március 17-én, Szent Patrik napján születtem. A születésem napján csináltatta azt a kézelőgombszettet.

Ben felnevet, kezét megadóan a levegőbe emeli, és Frankre pillant.

– Egy hamiskártyást hívtál meg, hogy velünk játsszon?

– Egyik este pasziánszoztam a stúdióban, amikor Kate sokáig dolgozott. Lenyomtunk néhány kör römit. Zsinórban huszonkétszer megvert. Gondoltam, kiderítem, hogy ez a kezdők szerencséje-e.

– Nem a kezdők szerencséje – morog Ben.

Még két kör, és Ben és Frank ismét dob, vagyis csak Kate és én maradunk a játékban. Szar lapjaim vannak, de tetszik, hogy valahányszor emelem a tétet, Kate visszakozik, ezért folyamatosan szórom a pénzt.

Az utolsó emelésem után Kate hüvelykujja végigsiklik a kopott zsetonon, amit egész este maga mellett tartott. Lenéz a kasszájára, majd visszanéz rám; az arcomat bámulja. Viszonzom a kihívó pillantást. Kékeszöld szeme kissé megrezzen, mintha megpróbálna átlátni az asztalra fektetett kártyáimon. Egy másodpercre lejjebb siklik a pillantása, a számra, majd visszatér a szememre. Fogalmam sincs, mit lát, de elmosolyodik. A mosoly lassú és magabiztos, és egyik szemöldökét felvonja, majd betolja a zsetonokat az asztal közepére.

– Tartom.

Folyamatosan bámulom, ahogy felfordítom a két kettesemet. Kate elvigyorodik, majd felfordít egy pár hármast. Ben és Frank hangosan hahotázik, és úgy döntünk, rövid szünetet tartunk, hogy legyen időm „leszállni a magas lóról”.

A két férfi eltűnik a férfimosdó irányába, csak Kate és én maradunk. Hátradőlök a székemben, és megkérdezem:

– Honnan tudta?

Kate elmosolyodik, és vállat von.

– Tudni kell olvasni az emberekben.

– Szóval belelát a gondolataimba?

Számhoz emelem a sörömet, és lassan belekortyolok, miközben végig őt nézem.

– Néha.

– Akkor mire gondolok most?

Próbálok rezzenéstelen arcot vágni, de hiába; a szám sarka ördögi mosolyra görbül.

Kate megrázza a fejét, és mosolyogva indul el a női mosdóba, én pedig bámulom ringó hátsóját.

Néhány órával később Frank az utolsó körre szólít minket. Kihúzok egy pénzcsipeszt a zsebemből, és leteszem az asztalra. Ben elővesz egy monogramos névjegykártyatartót, és Frank bedobja középre apám egyik pár kézelőgombját.

– Mi történik? – kérdezi Kate; arcán zavar tükröződik.

Frank nyilván elfelejtette elmesélni az utolsó kör szabályait, úgyhogy magyarázni kezd.

– Az utolsó kör nem készpénzre megy. Valami olyat teszünk fel, ami fontos számunkra, amit a többiek akarhatnak.

Kate felemeli a táskáját, és egy percig kotorászik benne. Végül kivesz egy tollat és egy papírt, ráfirkant valamit, és összehajtogatja.

– Nem fogadunk el adóslevelet – ugratom.

Kate a szemembe néz.

– Ez a telefonszámom. Gondolom, egyikük sem vágyik a rúzsomra vagy a tamponomra.

Felvonja egyik szemöldökét, szinte provokál, hogy mondjak ellent neki. Újabb istenverte mocorgás a nadrágomban. Ha ez a menet is gyorsan lemegy, jó ideig kell még üldögélnem az asztalnál.

Felnevetek, de a fenébe is, Kate olyasmit tett fel, amire vágyom. Nagyon is. Sajnos, Kate hűen önmagához viszi a kasszát, és nyer.

Frank tréfásan megfenyegeti.

– Remélem, holnap esélyt ad rá, hogy visszanyerjem a barátom kézelőgombját, kis hölgy!

Szóval itt dolgozik. Jó tudni.

Frank közli, hogy indulnunk kell, még van egy kis dolga, mielőtt bezár. Ben gyorsan elindul, újabb telefonhívást kap a harmadik feleségétől. Én elkísérem Kate-et a kocsijához.

– Szerencsehozó zseton? – kérdezem a fekete, kopott zsetonra utalva, amit a játék során többször is elővett a tárcájából, és végighúzta rajta a hüvelykujját.

– Az évek során apámnak mindig szerencsét hozott.

Bólintok.

– Örülök, hogy ma este eljöttem. Nagyon jól éreztem magam. Rég nem játszottam a srácokkal.

– Úgy tűnik, nagyon régóta ismerik egymást.

– Szerintem, amikor megszülettem, ezek négyen a kórház várótermében is kártyáztak – tréfálkozom, de nem lepne meg, ha tényleg így történt volna. Egy szép napon majd megkérdezem.

– Ez az én kocsim – szólal meg Kate, ahogy megérkezünk egy régi dzsip elé a parkolóban. Csodálatos este van, a kocsi teteje lehajtva. Kate előveszi a kulcsát, hogy kinyissa az ajtót. Kinyitom előtte, hogy beszálljon, de megfogom az ajtó tetejét, nem hagyom, hogy becsukódjon.

– Nézze, szívesen elvinném vacsorázni.

– Vacsorázni?

– Meghagyta pár dolláromat, gondoltam, szívesen költeném magára, annak ellenére, hogy örömmel veszítettem magával szemben.

– Örömmel veszített velem szemben?

Egy percig elgondolkozom a kérdésen.

– Különös, de igen. Ami fura, mert gyűlölök veszíteni.

– Gondolom, nem sűrűn fordul elő.

– Mi? Hogy veszítek?

Kate bólint.

– Nem, valóban nem sűrűn. Általában addig megyek az után, amit akarok, amíg az enyém nem lesz. – Összenézünk, valami elsuhan köztünk, vibráló feszültség szikrázik a levegőben. – Akkor… egy vacsora?

Kate elmosolyodik, de a szája sarka gyorsan lebiggyed.

– Nem lehet. – Láthatóan tétovázik, de nem ad további magyarázatot. – Nagyon jól éreztem magam ma este. – Benyúl a táskájába, kivesz valamit, és felém nyújtja. – Nem akartam megtartani a pénzcsipeszét. Észrevettem, hogy nem a maga monogramja volt belevésve. Sokat jelent magának? – Félrehajtott fejjel néz rám.

– Így van. De semmi gond. Tartsa meg. Így lesz okom viszontlátni magát.

Odanyúlok, ráhajtom ujjait a pénzcsipeszre, és kezét az ajkamhoz emelem. A szám súrolja a kézfejét, és röviden kidugom a nyelvem, hogy megérintsem a bőrét. A pillanatnyi érintés felkavar. Ez a nő felébresztett bennem valamit, és nem csupán érzéki vágyat. Valamit, amitől legszívesebben lelassítanám az időt, csak hogy itt álldogálhassak még néhány percet.

– Maga csak nem… – dadogja Kate.

– Csak nem mit?

Kate pislogva bámul rám.

– Tudja.

– Tudom?

– Éreztem a nyelvét a kezemen. Maga… maga megnyalt.

Egész este arra vágytam, hogy a nyelvemet végighúzzam a nyakán, bár nem akartam ilyen barbár mozdulatot tenni. Az egész valahogy… megtörtént.

– Nem nevezném megnyalásnak. Inkább csak megkóstoltam.

– Szóval megkóstolt?

Hirtelen az egész testem érdekeltté válik a beszélgetésben.

– Azt hiszem, igen. De közel sem volt elég. Úgyhogy térjünk vissza az eredeti javaslatomhoz. Vacsora holnap este?

– Nem lehet.

– Holnapután?

Kate felnevet, és a fejét ingatja; hangján önkéntelenül is elmosolyodom.

– Jó éjszakát, Cooper!

Becsukja a vezetőülés felőli ajtót, én pedig ott maradok… teljes öt percig állok, miután elment.