Az arab királysága

1. fejezet– Biztos, hogy nem lesz ebből baj? Hát… Nekem nem… Na de te ugye se nem vagy férfi, se nem vagy herceg. – Ugyan mi baj lenne? – kérdezek vissza. Nem válaszol, nem is kell, amolyan költői kérdés volt ez. Szaúd-Arábia nem az a hely, ahol a nők csak úgy férfiakkal randevúzhatnak, még akkor sem, ha az a nő történetesen nem szaúdi. Tasnim bangladesi családból való, körülbelül egy éve költözött a családja Rijádba, a két nővérével, egy bátyával és három húgával együtt. Népes család, és mivel a nyolctagú famíliából öten már dolgoznak, egész jól élnek. Az apja egy beduinnal állt össze, aki a vadászatokon részt vevőknek segédkezik, az anyja pedig az egyik unokatestvéremnél szakácsnő, csakúgy, ahogy a nővérei is. A bátyjáról nem sokat tudok, Tasnim azonban beszélt arról, hogy rendszeresen pénzt küld nekik a mai napig. Tasnim egy gazdag család házában dolgozik szolgálóként, ott pillantottam meg először. Különös érzés volt… Férfiasságom életre keltéséhez nem kell a nőknek nagy erőfeszítéseket tenniük, de neki még ennél is kevesebb kellett. Omarral, a házigazda fiával, éppen a folyosón haladtunk az étkező felé, amikor meghallottuk, hogy valaki jön a hátunk mögött. Félreálltunk anélkül, hogy megfordultunk volna, mire ő megköszönte ezt. Igen, a hangja volt az első, ami letaglózott. Annyira szépen csengett, hogy a legszívesebben csukott szemmel nekiestem volna, nem számít, milyen. Mint egy félőrült kaptam hátra a fejem, a következő sokk ekkor ért. Az arca szabadon volt, hiszen éppen dolgozott, és a női háztartási alkalmazottaknak munka közben csak a hidzsáb van előírva. Hatalmas fekete szemmel meredt rám, még halványan el is mosolyodott a vékony szájával, mintha bocsánatot kérne azért, hogy megzavart minket a társalgásban. A hatalmas szempillái teljesen lenyűgöztek. Természetesen viselkedett, elsietett mellettünk, és el is tűnt a szemünk elől. – Nem lesz feltűnő, hogy idejössz? – kérdezi. – Miért lenne? Majd azt hiszik, hogy Omart látogatom meg. Omarral elég jóban vagyok mostanában. Együtt végeztük el a hadiiskolát, és ő is a seregben szolgál, ahogy én. Ugyanaz a világ mozgat minket: hatalom, nők és pénz. Gyerekkoromban voltak olyan vágyaim, hogy az ikertestvérem, Ahmed lesz a legjobb barátom, de gyorsan kiderült, hogy elég különbözőek vagyunk, noha Ahmed olykor kifejezetten meg tud lepni. Az első ilyen meglepetése tizennégy éves korunkban volt. Apám nyakára jártam folyton, mert szerettem volna már kipróbálni, milyen egy nővel, ő pedig meg is ígérte, hogy elintézi. Amikor eljött a napja a beavatásnak, nagy elánnal készülődtem a lakosztályomban, Ahmed pedig a legnagyobb természetességgel mondta: „én is megyek”. Nemcsak engem lepett meg, hanem apámat is, aki szervezhette át azt az egész napot, hogy testvéremmel mindketten elveszíthessük a szüzességünket. – És Omar? – Omar a barátom. Egy rossz szava sem lesz. – Csak éppen, ha talál valami kivetnivalót a munkámban, majd pellengérre állít, és a fejemhez vágja azt is, hogy a szolgalakrészemben fogadtalak. Omar nem olyan. Az anyja és az apja talán… Tudom, hogy az anyjától kifejezetten félnek a szolgák, mert sokszor bántalmazza őket, és az apja sem különb, de Omart nemigen érdeklik az ilyesmik. A múltkor, amikor az anyja úgy megvert egy alkalmazottat, hogy orvost kellett hívni hozzá, csak ennyit mondott: „Nem értem anyámat. Nem egyszerűbb kirúgni valakit, mint naponta megverni, mert rosszul csinálja a dolgát?” – Egyedül leszel? – Mondtam már, Wallid. A lakrészben több szoba van, így nekem is van sajátom. – Este hánykor fejezed be a munkát? – Az esti ima után már általában elvonulhatok. Inkább az a kérdés, hogy te mit fogsz itt akkor keresni a házban. Nem szokás vendégségbe járni ilyen kései órán, még a legjobb baráthoz sem. Valakinek biztos fel fog tűnni. – Nem tudsz kimenőt kérni? Akkor te jöhetnél hozzám, és itt biztos senki sem kérne számon. Sokkal egyszerűbb lenne. Fedett arccal érkezhetne, ha látná is őt valaki, senki sem tudná, hogy ki az. – Nem, Wallid! Ez ki van zárva. Az asszonyom úgysem engedne el! Na, az biztos. Csupa jóság az a nő. – Rendben, akkor bízd rám… – Omar tud arról, ami közöttünk van? – teszi fel kissé halkabban a kérdést. Van közöttünk valami? Azért azt így nem mondanám. Felfigyeltem rá, és meg akarom kapni, de ő egy bevándorló, én meg egy herceg. Apám, Gamal al-Szudairi megtanított rá, hogy miként élvezzem az életet felelősség nélkül. Semmiképpen sem úgy, ahogy ő tette, vagy Khalid bátyám. Mindkettőjük esete negatív példa a szememben, hiszen apám egy magyar nő gyermekét kényszerült magához venni és felnevelni, míg Khalidot belekényszerítették Leila unokanővérünkkel egy házasságba, mert meggyalázta őt. Bár, ha alaposabban belegondolok, akkor a negatívból rögvest pozitív lesz, hiszen Annát mindnyájan imádjuk, és Khalidnak is jót tett, hogy végre felelni kellett a tetteiért. Mindig más akartam lenni, mint ők. Talán azért, mert azt hittem, hogy ezzel majd jobban fel tudom hívni magamra a figyelmet. Elismerem, gyerekkoromban egy égedelem voltam, de idővel már leginkább szántszándékkal pakoltam rá még egy lapáttal a hülyeségeimre. A szüleim meg vannak róla győződve, hogy nem kedvelem, sőt lenézem az ikertestvéremet az enyémtől különböző habitusa miatt, pedig ez nem így van. Nagyon is csodálom a türelmét, a szárnyaló fantáziáját és az átgondolt cselekedeteit. Én mindig a gyakorlatias, egyértelmű és kézzelfogható dolgokban hittem, talán pont ezért lettem katona. Nem szeretem, ha kicsúsznak a kezem közül a dolgok, a legkevésbé vagyok képes türelemmel viselni az ilyet. Gyerekként megpróbáltam olyan lenni, mint Ahmed, de addig fogtam magamban vissza a tüzet, hogy az egy idő után vulkánként tört fel belőlem. – Szóval? Tud rólunk? – kérdezi ismét Tasnim, Omarra utalva. – Nem – felelem egyszerűen. – De ezen ne kattogj, megoldom. – Hát… Nem tudom… Elhiszem, hogy bizonytalan… Elhiszem, hogy fél… Hogy úgy érzi, hibát követ el, és képtelenségnek tartja, amit tenni készül, de majd én meggyőzöm őt. – Azt mondtad, már nincs mit őrizned – suttogom, és félek, hogy ezzel megbántom. Tasnim bevallotta nekem, hogy Bangladesben már két férfival is lefeküdt. Magam is megdöbbentem, amikor ezt szóba hozta. Én ott tartok, hogy a nők nem beszélnek ilyesmiről, sőt titkolják, ha viszonyuk van vagy volt. Szóval egyvalamit megtanultam annál a beszélgetésnél: Tasnimban nem bízhatok. Egy lepcses szájú nő, és ha nekem beszélt a másik két férfiról, akkor eljöhet annak is az ideje, hogy rólam jártatja a száját másnak. – Miért hozod ezt szóba? – Mert kéreted magad! – Nem kéretem magam, csak… Wallid. Ha ez kiderül, engem megölnek, amiért itt a házban férfit fogadok. – Igazad van. Ostoba vagyok. Most mennem kell, majd még beszélünk valamikor. Talán összefutunk, ha majd Omarnál járok. – Wallid… – Jó éjt, Tasnim! – vágok a szavába, és rá is rakom a telefont. Győzködni senkit sem fogok. Udvarolni meg pláne nem akarok neki. Amikor azon az első estén először megláttam, megrészegített, de szerencsére nem tartok ott, hogy ne lennének józan pillanataim. Herceg vagyok. Ő meg egy szolga. Pont erre gondolok, amikor belép a lakrészembe az egyik lány, akit nemrég kértem meg arra, hogy hozzon egy teát és egy fürt szőlőt. Megfordulok, ő pedig mozdulatlanná dermed. – Elnézést, herceg… Csak leteszem… – emeli meg a tálcát. A szememmel követem a lépteit, miközben rezegni kezd a mobilom. A kijelzőre nézve látom, hogy Tasnim hív vissza. A kis ravasz. Ez nem jó pont. Bizonyára úgy érzi, hogy hibát vétett, és megpróbálna visszaédesgetni, de én lennék a legnagyobb barom, ha azonnal felvenném. Lenémítom a telefont, és az ágyra dobom. A szolga közben megfordul, anélkül akar elmenni, hogy rám nézne. Két hónapja dolgozik nekem, és finoman fogalmazok, ha azt mondom, hogy kibaszott béna. Már legalább három csészét eltört, a múltkor cukrot hozott a kávém mellé méz helyett, ráadásul az egyik este áramkimaradás volt, és hiába indították újra a klímaegységet, a lakrészemben nem működött. Elfelejtette ellenőrizni, aminek az lett az eredménye, hogy mire hazajöttem, vagy harminc fok volt a privát helyiségeimben. – Mi lesz az ebéd? – kérdezem, mire azonnal megáll, és úgy felel, hogy meg sem fordul. – Nem tudom. Elmosolyodva állapítom meg, hogy pont erre a válaszra számítottam. Soha nem tud semmit. Ha megkérdezem, hogy voltak-e már a tisztítóból: nem tudja. Ha afelől érdeklődöm, hogy hol a sofőr: nem tudja. Ha megkérdezem, hogy bejelentkezett-e valaki látogatásra: nem tudja. Naná, hogy nem tudja, mi lesz a kaja. De valamit csak tud, az ég áldja meg! – Nem voltál ma még a konyhán? Onnan hoztad a teát meg a szőlőt. – Eziránt nem érdeklődtem – feleli, de még mindig nem fordul felém. Odasétálok hozzá, és megállok mögötte. Beszívom az illatot, amit a hidzsábja áraszt. – Vegyél egy mély levegőt! – Egy ideig nem mozdul, majd engedelmeskedik, pont úgy, ahogy a gyerekek teszik az orvosi vizsgálatokon. – Ne így! Csak az orrodon. – Ismét sóhajt egyet. – Érzel valamilyen illatot? Felhúzza a vállát, kár, hogy nem látom az arcát. – Amit szoktam… Még egy lépést teszek, a testem melege körülöleli, ő kihúzza a hátát, de nem mozdul. – És az milyen? Nem felel rögtön, a kézfejére siklik a pillantásom, összefeszítette a mutató- és a nagyujját, mintha ideges lenne. – A parfümöd, herceg. – Szólíthatsz Wallidnak. – A parfümöd, Wallid herceg. Elmosolyodom. Édes. Szeretem, amikor egy nő tétova… Vagyis… Igazából két véglet jön be. Vagy legyen nagyon visszafogott és kezes, vagy legyen egy sss, akit meg kell szelídíteni. A hétköznapiság és a normális viselkedés nem izgalmas, és főképp nem szexi a szememben. Tasnimnak is azzal sikerült felkeltenie a figyelmemet, hogy vette a bátorságot, és szóba elegyedett velem, amikor legközelebb elmentem Omarék házába. Ő engedett be, megkérdeztem, hogy van, és ő úgy meglepődött az érdeklődésemen, hogy válaszolt is. Kiderült, hogy Omarnál épp masszőr van, ezért egy órát várnom kellett a barátomra, és abban az egy órában Tasnim mindenféle finomságot hordott elém, én pedig folyton maradásra biztattam. Sokat beszélgettünk, aztán amikor legközelebb ki kellett mennie a sofőrrel vásárolni a városba, felhívott, és összefutottunk. Akkor is csak beszélgettünk, de elég intim dolgokról. Többek között elárulta, hogy már nem érintetlen, és konkrétan lerajzolta a családfáját, ami kábé semennyire nem érdekelt, de végighallgattam. – Érzed a parfümöm? – kérdezem a szolgáló nyakához hajolva. Szeretném megízlelni a bőrét, de a hidzsáb szorosan fedi a haját és a nyakát. – Igen… – A konyhában pedig semmit sem éreztél… – suttogom, mire kuncog, és a szája elé kapja a kezét. Mivel nem látom az arcát, nem tudom megmondani, hogy zavarában nevet-e, vagy valóban viccesnek tartja a megjegyzésemet. – Nem… – Hunyd be a szemed, és ne mozdulj! Elé sétálok. Becsukja a szemét, a kezét maga mellé engedi, és a ruhájának anyagát gyűrögeti. Alaposan megnézem az arcát. Szép lány. – Saliha… – suttogom a nevét, mert tudom, hogy így hívják. Megnyílik a szája, egy ideig vár, de mivel nem folytatom, visszakérdez. – Igen? – Nem felelek. – Kinyithatom a szemem? – Nem. Amíg nem adok rá engedélyt, addig nem! A gyümölcsöstálon már csak narancs és dinnye van, de a célnak pont megfelel majd. A frissen behozott szőlőfürttel nem foglalkozom. A kezembe fogok pár narancsgerezdet, és bedobom a kockázott dinnye mellé a tálba. Visszasétálok hozzá, és az orra elé emelem a kristályt. – Megint vegyél egy mély levegőt. – Megteszi, látom, ahogy halványan elmosolyodik. – Mit érzel? A mosoly egyre szélesebben terül szét az arcán. Kivillannak a fogai, a számba harapok, mert meg szeretném csókolni. – Még mindig a parfümödet, herceg… A mosolyát elnézve én is elnevetem magam. – Ne koncentrálj ennyire rám! Annak is eljön az ideje. – Narancs. Narancsot érzek… – suttogja immár komoly arccal. A szájához hajolok: – Minden csak ámítás. – Egy hajszál választ el attól, hogy rátapadjak, és mindenhol csókoljam. – Érzel valamit, és levonsz belőle egy következtetést. Például… Tegyük fel, hogy a konyhán paradicsom illatát érezted volna. Mi lenne az első étel, ami az eszedbe jut? – A padlizsánragu – vágja rá. Tetszik, hogy nem nyitja ki a szemét. Engedelmes, hiszen azt mondtam neki, hogy csak akkor nézhet rám, ha szólok. – Padlizsánragu? – Igen. Jó paradicsomosan. Kuszkusszal… – teszi hozzá sokkal halkabban, mintha rájönne, hogy túllépett egy határt. Pedig nem. Vannak helyzetek, amikor nem teszek különbséget abban, hogy ki hova és minek született. Tisztában vagyok vele, hogy hercegként előre el van rendelve az utam, és úgy is alakítom, hogy az megfelelő legyen, de amikor időt töltök valakivel, nem érdekel, milyen mélyről jön. Majd holnap… Igen, ha holnap megint bénázik, és esetleg kiönti a kávét, vagy túl sok olajat csorgat a fürdővizembe, akkor jól kiosztom, de az más terep. – Szereted? – kérdezem halkan, az ételre utalva. – Igen… Ahogy kimondja, elönt a vágy. Nem terveztem, hogy megcsókolom, csak úgy hirtelen jön. Nem vagyok sem heves, sem erőszakos. Az ajkam lágyan simul az övére, érzem, ahogy a számba hatol a kilélegzett forró levegője. Nem érintkezik a nyelvünk, de hosszan maradok rajta. Amikor hátrébb húzom a fejemet, kinyitja a szemét. – Nem mondtam, hogy rám nézhetsz. – Bocsánat – hunyja vissza azonnal, de látom, hogy a szája szegletében egy mosoly bujkál. – Kinyithatod. És megbocsátok, ha csinálsz nekem paradicsomos padlizsánragut. – De én nem tudok – húzza fel a vállát. Jut eszembe, tényleg. Te nem tudsz semmit. Hogy a francba sikerült őt alkalmaznom? Általában a nők intézik az ilyesmit, ebben is anyám volt a segítségemre. Igaz, neki sem került sok idejébe, mert bement az egyik közvetítőhöz, ahol kiemelt ügyfélként kezelik a királyi családot, és máris meglettek az alkalmazottaim. Nulla a színvonal. – Miben vagy jó? Ezek szerint főzni nem tudsz. – Megrázza a fejét. Körbehordozom a szemem a helyiségen, nem állítom, hogy minden élire van állítva, és csillogó tisztaság uralkodik, de talán ez miattam is van, mert elég trehány vagyok. – És a rendrakás sem az erősséged, ahogy látom. – Zavarba jön, nem állja tovább a tekintetemet, a mellkasomra vezeti a szemét, és egy pontra mered. – Kert? – Nem válaszol, ez nyilván nemet jelent. – Varrni tudsz? – Meg sem rezdül az arca. – Hogy sikerült nyilvántartásba kerülnöd, ha semmihez sem értesz? Talán arra számít, hogy ki akarom rúgni, mert térdre csuklik, miközben imára kulcsolja a kezét. – Könyörgök, herceg! Ne küldj el! Bevallom, nem voltam őszinte, azt hazudtam, hogy tudok főzni, és hogy több helyen takarítottam már. Nem volt más választásom. Szegények vagyunk – suttogja az utolsó mondatot. A külsejéből, a nevéből és az egész viselkedéséből tudom, hogy szaúdi. Rijádban eléggé megoszlik, hogy ki mit dolgozik. Tíz éve még az sem volt elképzelhető, hogy a nők máshol dolgozzanak, mint házvezetésben, most meg parfümöket árulnak, butikokban támasztják a pultot, sőt csak nőknek fenntartott fitneszteremben is tevékenykedhetnek már személyi edzőként. Mára ott tartunk, hogy háztartási állást inkább csak bevándorlók kapnak. Nyilván ennek több oka van, az egyik az engedelmesség. Egy külföldről érkező mindig kezesebb, mint egy szaúdi. – Tanultál valamit? Megrázza a fejét. – Csak az alapokat. De bármire kérsz, megteszem. Megtanulom… – Föláll, és folytatja. – A ragut is megtanulom elkészíteni. Khalid és apám jut eszembe, akik szó nélkül hajítanák ki őt. Mivel én mindig más akartam lenni, mint ők, csak ennyit mondok neki, amikor elsétálok mellette: – Rendben. Készítsd el a vacsorát! És ma velem hálsz!