Kacér játszmák

Chapter 2

Connor

Napfény áramlik be a három hálószobás ház elülső verandájára, amelyet pár hónapja vásároltam. Feladtam a városi lakásomat a kertvárosért, a fűért, amelyet nincs időm nyírni, és a kíváncsi szomszédokért, akik tudni szeretnék, miért nincs a kislányom anyja a képben.

Ez… nagyon sok.

De ebben a pillanatban a fűnyírók és az ingatlanadó aggaszt a legkevésbé.

Folyamatos volt rajtam a stressz az elmúlt hónapokban, amióta megszületett a lányom, de ezt ideiglenesen feledteti velem a meleg napsugár, a jó társaság és a kezemben tartott üveg hideg sör. A szorongás persze változatlanul ott ólálkodik a felszín alatt, a vállam feszülésében, a sötét gondolatokban, de egyelőre legalábbis viszonylag nyugodt vagyok. Végre megérkezett Chicagóba a nyár, és a verandán ücsörgök a három legjobb barátommal.

– Mint a régi szép időkben, igaz, haver?

Hayes hátradől a székben, felteszi a lábát a veranda téglaszegélyére. Ő a leglazább közöttünk, mindig megnyugtatja a többieket.

Régen én is ilyen voltam. Barátságos. Jókedvű. Mindig benne voltam a buliban. Most viszont már vegyes a kép. Megviselt az egyedülálló apasággal járó stressz, és még mindig harcolok, hogy levegőt vegyek, mert néha olyannak tűnik az életem, mintha egy süllyedő hajón lennék.

– Valami olyasmi – mormogom, és az ajkamhoz emelem az üveget. Könnyedén csúszik le a torkomon az erős, komlóízű, testes ital.

Bal oldalamon Wolfie egyetértően mordul egyet. Hayesszel ellentétben Wolfie kissé nehezen kezelhető, bonyolult személyiség, de lojális. Kiszámíthatatlan hangulatú, ám megbízható. Igaz, a pocsék hangulata drasztikusan javult, amióta a húgommal jár, de ebbe a történetbe most nem szándékozom belemenni.

– Kösz a sört, haver! – emelem az italomat Caleb felé.

– Nincs mit, bármikor – feleli, aztán ledönti a söre felét, és hatalmasat böfög.

Caleb kissé vad gyerek még mindig. Várom, hogy végre felnőjön, de ez egyelőre nem történt meg. Még mindig ugyanaz a szégyentelenül éretlen fickó, akit a főiskolán megismertem, és semmi jel sem mutat rá, hogy egyhamar megváltozik.

– Viselkedj, haver! – suttogja Hayes Calebnek, és felém biccent. – A fiúbulikon már nem csak fiúk vesznek részt.

Ja. Ez figyelmeztet is a karomban tartott kicsi kerubra. Marley-ra, a pici lányomra, aki sötét hajamat és az exem kék szemét, krémfehér bőrét örökölte.

– Ó, ugyan már! Alszik, mint a bunda. – Caleb előredől a széken. – Hé, Marley! Maaaarley! Marcipán!

A két hónapos lányom nem ébred fel, békésen pihen a mellkasomon, pufók kis kezével a pólómba kapaszkodik.

Egy pillanatig mindannyian figyeljük, ahogyan emelkedik és süllyed a háta. Ő a legcukibb kaka- és büfigép, akit valaha láttatok. Akkor is ő a legszebb, amikor éppen kakil vagy büfizik, és ne is próbáljatok meggyőzni az ellenkezőjéről. Halálomig kitartok a véleményem mellett.

– Hogy van? – kérdezi Wolfie, az alvó baba felé biccentve, mély ránc húzódik a homlokán.

Elmosolyodom. Hiányzott a régi lakótársam állandó homlokráncolása.

Az apasági szabadság… érdekes volt. Kissé elzárt a világtól, de kezdek rájönni, hogy ennek nem kell feltétlenül így lennie.

– Jól. Jó kislány.

Ami nem hazugság. Marley jó kisbaba, nem igényel sok foglalkozást, kivéve, amikor néha hisztizik. Hasonlít az apjára.

– És mi a helyzet veled? – ráncolja a homlokát Hayes, és végigmér.

Pokolba! Biztosan látszik rajtam, mennyire ki vagyok merülve.

– Még élek – kuncogom, de erőltetetten cseng a hangom. Ami újdonság nálam.

– Jobban érzed majd magad, ha visszajössz dolgozni – bólint Caleb bölcsen, mintha a boltba való visszatérésem valahogy helyrebillentené az univerzum egyensúlyát.

– Ha visszamegyek – emlékeztetem őket, félig viccelődve.

A társaim nagyvonalúan adtak nekem hathétnyi fizetett apasági szabadságot, de a költségvetés hagyott egy kis mozgásteret, így kibővíthettük még egy-két héttel.

A srácokkal együtt a Kacér Játszmák nevű szexbolt tulajdonosai vagyunk, környezetbarát termékeket gyártunk és árusítunk Chicago szívében. Bár a bolt éveken keresztül a második otthonom volt, hat hete be sem tettem oda a lábam, és egy részem el sem tudja képzelni, hogy visszamenjek. Legalábbis addig nem, amíg nem találok valakit, akire rá merem bízni Marley-t, a legfontosabb embert az életemben.

– Mi a helyzet a bölcsikkel, amiket megnéztél? – kérdezi Wolfie, és szinte látom, ahogyan számol a fejében.

Tisztában vagyok vele, hogy a Kacér Játszmák nem engedheti meg magának, hogy sokkal hosszabb ideig apasági szabadságon legyek. Már így is eltelt két hónap.

Elborul az arcom.

– Eddig nem volt szerencsém. Tudtátok, hogy van egy kormányzati oldal, ahol utána lehet nézni, hogy milyen biztonsági előírásokat sértettek meg vagy hágtak át a hivatalos működési engedéllyel rendelkező bölcsődék? Rémisztő – rázkódom össze, és nem túlzok. – Nyolc kilométeres körzeten belül az összes bölcsőde olyan sok balesetet jelentett, hogy össze sem lehet számolni.

– Francba, ez komoly? És mi a helyzet Bethszel? – kérdezi Hayes.

Ah, igen. Beth. A gyermekem félállású anyja, aki teljes állású orvostanhallgató a pasijával együtt.

Nekik aztán tényleg nincsen idejük folyamatosan gondoskodni egy gyerekről. Közösen neveljük a lányunkat, de az utóbbi időben nagyon sok minden hárult rám, bár nem panaszkodom. Szeretem Marley-val tölteni az időt, és azt akarom, hogy Beth építhesse a karrierjét. Jó anya, viszonylag könnyedén egyezteti össze a tanulást, az új párkapcsolatot és Marley-t.

– Több ideje lesz majd Marley-val törődni, ha jövőre végez a rezidensképzéssel. Egyelőre hetente két napot van nála és Brettnél a gyerek, bár Beth többet szeretne, de most még nem tudja megoldani.

A fiúk bólogatnak, és próbálják megérteni ezt az új életet, amibe belecsöppentem.

Egyelőre csak a következő nappal foglalkozzunk…

Forgassuk csak vissza az időt! Tizenhárom hónappal ezelőtt boldog egyedülálló pasas voltam, a belvárosban éltem, semmi gondom nem volt a világon. Az egyetlen ismeretlen tényező az életemben az az ismerős és kissé vicces pánik volt, hogy olyan nő mellett ébredek fel, akinek a nevére sem emlékszem. Annak idején legalább három randim volt hetente, amelyek közül jó néhány kielégítő kalandként ért véget a szerencsés hölggyel, aki képes volt tartani velem a lépést.

A szexuális életem mutatója százra pörgött fel, és pillanatragasztóval ezen a szinten is maradt. Semmi sem lassíthatott le.

Természetesen mindez megváltozott, amikor felhívott ez egyik volt állandó alkalmi partnerem. Beth orvosnak készült, és egyikünknek sem volt ideje párkapcsolatra. De tavaly pár hónapig rendszeresen együtt töltöttük az időt, filmet néztünk és lazítottunk, míg végül az a két pici rózsaszín csík megváltoztatott mindent. Minden óvatosságunk ellenére Beth teherbe esett tőlem.

De Marley-val minden szempontból jobb az élet, még ha alaposan fel is forgatta a társasági életemet. Célt adott nekem, pedig azt hittem, hogy ezt a kifejezést csak azok érdemlik meg, akik évente kétszer missziós küldetésre mennek Guatemalába.

Most már sokkal több vagyok, mint Connor Blake, az agglegény. Több mint Chicago első számú szexboltjának a társtulajdonosa.

Apa vagyok.

Azon kapom magam, hogy már vagy tíz perce a bölcsődékről monologizálok. Még Wolfie éles szeme is kezd elködösülni.

– Összefoglalva – motyogom –, baromi nehéz jó bölcsődét találni ezen a környéken.

– Miért nem veszel fel egy dadust? – kérdezi Caleb, és kibont magának egy második sört. – Nekem volt a legjobb dadusom gyerekkoromban. Még mindig eljön minden évben a családi karácsonyi bulira.

– Talán azért, mert még mindig felügyeletre van szükséged – vicsorgom, kiélvezve az alkalmat, hogy cikizhetem őt.

De Hayes közbevág, mielőtt még Caleb megszólalhatna.

– Hol talál egyáltalán az ember dadust?

– Biztos vagyok benne, hogy van róluk adatbázis – válaszol a mindig pragmatikus Wolfie.

– Nem akarok egy random személyt felszedni az interneten, srácok. Ha felveszek egy dadust, akkor a nap nagy részében egyedül lesz a lakásomban. Muszáj olyan embernek lennie, akiben megbízom.

– Van bármilyen értékes holmid, amit ellophatnak?

Ezúttal Caleben a sor, hogy engem cikizzen, és a francba is, olyan érzés, mintha ismét az üzletben lennénk. Persze az alvó babával a mellkasomon nem csaphatom fejbe, ahogyan egyébként tenném. Ehelyett inkább majd megtanítom Marley-nak, hogy minden lehetséges alkalommal rúgja sípcsonton Caleb bácsit.

Hayes kuncog, csóválja a fejét.

– A gyerekén kívül?

Nem vagyok túl büszke a hencegéshez, és már éppen közölném vele, hogy pontosan mennyit is költöttem a felső kategóriás kávéfőzőmre, amikor egy csomagokkal dugig megpakolt kis autó gurul be a szomszéd ház elé. Mr. és Mrs. Wilkes két évtizede lakik abban a házban boldog nyugdíjasként, a gyerekeik már kirepültek a családi fészekből. Csak párszor találkoztam velük, de megkedveltem az idős házaspárt.

Hayes, Wolfie és Caleb megérezheti a kíváncsiságomat, mert elhal a beszélgetés, várjuk, hogy meglássuk, ki száll ki az autóból.

Csapódik az ajtó, puha lépteket hallok, mielőtt még tudnám, hogy kihez tartoznak. Megjelenik a sofőr, hogy kinyissa a garázsajtót, és muszáj kétszer is megnéznem, mert a lány hihetetlenül vonzó.

Fiatal, korunkbeli lehet, sűrű barna haját hosszú, rendetlen lófarokba fogta. Edzőcipőt, sortot és bő pólót visel, pont úgy fest, mint egy költöző huszonéves. Kinyitja a csomagtartót, kiemel egy nehéz bőröndöt, és leteszi a járdára, vagyis nyilvánvalóan erősebb, mint amilyennek látszik.

– Van a szomszédjaidnak egy dögös lánya? – kérdezi Caleb, és feláll, hogy jobban lásson.

– Leülnél? – sóhajt fel Wolfie, aki minden másodperccel tovább öregszik, amikor Caleb éretlenül viselkedik.

Jó ideje először Caleb oldalán állok. Én is kíváncsi vagyok.

– Csak fiúkról tudok – mormogom.

A lány visszatér, és először pillantom meg az arcát. Ki van pirulva, de nem csak a nyári forróságtól. Izgatott. És átkozottul jól áll neki az izgatottság.

– Jessa!

Mindnyájan megfordulunk, hogy lássuk, amint Mr. és Mrs. Wilkes széles mosollyal integet neki a verandáról.

A nő, akiről most már tudjuk, hogy Jessának hívják, lerak egy dobozt a csomagtartó szélére, és visszainteget az idős házaspárnak. Hozzájuk kocog, szívélyesen megrázza Mr. Wilkes kezét, és megöleli Mrs. Wilkest. Nem hallom, mit beszélnek, de van egy olyan érzésem, hogy most találkoznak életükben először.

– Rendben, unatkozom – sóhajt fel Caleb, és visszazuhan a székbe. – Akar még valaki egy sört? Vagy egyedül kell meginnom az egész tucatot?

Lepillantok Marley-ra, aki boldogtalanul fészkelődik, kinyílik, aztán becsukódik a csipás kis szeme. Úgy tűnik, vége a szundikálásnak.

Szemem sarkából látom, hogy Jessa doboza billegni kezd a csomagtartó szélén, mindjárt leesik. Ösztönösen talpra ugrok, megtaszítom a már egyébként is mogorva babát. A doboz leesik, Marley sírni kezd, Jessa és Wilkesék megfordulnak, és hirtelen minden szem rám szegeződik.

– Basszus – motyogom a bajuszom alatt. – Minden rendben, Marley. Semmi baj. – Gyengéden megpaskolom a hátát, de olyan, mintha egy tűzjelzőt próbálnék vigasztalni. A srácok felé fordulok. – Segítene neki valaki azzal a dobozzal?

Caleb és Wolfie akcióba lendül, míg Hayes áthajol a korlát szélén, és bocsánatkérő mosollyal a szomszédok felé fordul.

– Elnézést a felfordulásért. Segíthetünk?

– Ó, semmi gond. Nem volt benne törékeny holmi. Ne aggódjatok miatta – kiabál vissza Jessa, tiszta és barátságos a hangja.

De Caleb és Wolfie már megmentette a dobozt, és pakolnak kifelé a kocsijából, amelyben van még pár doboz, másik bőrönd és egy sporttáska.

– Tényleg nem szükséges – szabadkozik Jessa, próbálja megállítani Wolfie-t, aki Wilkesék verandája felé tart. De elég egy pillantást vetnie rá, amikor így ki akar tenni magáért, és Jessa ellép az útból, elkerekedik a szeme, félénk mosolyra húzódik a szája. – Nos, köszönöm, öö…

– Az ijesztő alak Wolfie, az idióta pedig Caleb – mutatja be őket Hayes, és elhessegeti Jessa aggodalmát. – A legjobb hagyni, hogy végezzék a dolgukat. Már működésbe hozták a futószalagot.

És valóban. Caleb az autó mellett áll, kiszedegeti a dobozokat, amelyeket Wolfie Mr. és Mrs. Wilkes útmutatásait követve egy külső lépcsőhöz cipel, amely felvezet az emeleti lakrész bejáratához.

Elhihetitek, hogy én is ott lennék velük, ha nem volna egy üvöltő csecsemő a karomban. Marley összeszorítja a szemét, könnyek gördülnek le a rózsaszín pofiján.

Próbálom ringatni. Próbálok rugózni vele.

Vajon azért sír, mert fáradt? Éhes? Megijedt? Soha nem fogom megtudni.

Az egyik fülem megsüketült, a másikkal hallom, hogy Hayes udvariasan beszélget.

– Ez a haverom, Connor háza – mutat felém. – Ő a normális. Én pedig Hayes vagyok. Honnan jöttél?

– Ó, engem Jessának hívnak. Örülök, hogy megismerhetlek benneteket. Innen pár órányi útra, keletre laktam. Nos, a tótól keletre. Délkeletre. Indianából származom – magyarázza nevetve. Egyszerre idétlen és édes.

Képtelen vagyok levenni róla a szememet.

– Mi hozott Chicagóba? – kérdezem, de azonnal meg is bánom, hogy felhívtam magamra a figyelmet.

Igen, bámuljátok csak nyugodtan a szerencsétlen fajankót, akinek fogalma sincs, hogyan nyugtassa meg a feldúlt pici lányát.

Megmozdítom Marley-t a karomban, hátha az új testhelyzet segít. Hát nem.

Nem is hallom Jessa válaszát a kérdésemre, bármennyire is szeretném. Míg Jessa és Hayes beszélget, Wolfie és Caleb pedig kipakolja a csomagtartót, én fel-alá sétálgatok, próbálom megvigasztalni Marley-t azzal, hogy gyengéden paskolom a hátát, és halkan dúdolok neki. Bárcsak tudnám, mi a baja, hogy segíthessek rajta. Néha csinál ilyesmit, és még nem jöttem rá az okára.

– Mennyi idős?

Megfordulok, és látom, hogy Jessa felsétál a lépcsőn, meleg mosollyal az arcán. Most már elég közel van ahhoz, hogy tisztán kivehessem a vonásait – a világoskék szemet, a hosszú szempillákat és a több tucatnyi édes szeplőt, amelyek az orrát és az arcát pöttyözik. Pokolian cuki a szomszéd lány.

– Ó, két hónapos – felelem, és élesebb a hangom, mint szeretném. Mi a bánatért vagyok ideges?

– Ezek a legszebb hónapok – bólint Jessa, és összefonja a két kezét a szíve előtt.

Van valami melegség ebben a lányban. Hullámokban árad belőle. Hátra kell lépnem, nehogy izzadni kezdjek tőle, de követ, és kinyújtja a karját.

Mi a…

– Szabad? – kérdezi lágyan.

Hayesre pillantok, de csak haszontalanul vállat von.

– Ó, hát persze – motyogom, hagyom, hogy Jessa egészen közel lépjen. Mámorító az illata, édes és virágos, a samponnak és valami igazán nőiesnek a keveréke.

Keze a karomhoz ér, amikor elveszi tőlem Marley-t. A szívem majdnem leáll, amikor a hasára fordítja Marley-t, az apaagyam figyelmeztet, hogy veszélyben van a gyerekem. De aztán Jessa masszírozni kezdi Marley hátát, és a baba azonnal abbahagyja a sírást.

– Gázok – közli Jessa mosolyogva, Marley pedig boldogan felsóhajt.

Nem jutok szóhoz a döbbenettől.

– Szent suttogó! – kerekedik el Hayes szeme.

Örülök, hogy nem én vagyok az egyetlen, aki padlót fogott.

– Ezt meg hogyan csináltad? – kérdezem, és tudom, hogy ostobán hangzik, de nem érdekel, Jessa fantasztikus.

– Hatan vagyunk testvérek, és én vagyok a legidősebb. Meg tudom állapítani – feleli, imádni valóan fintorog, miközben vállat von. – Most már minden rendben kell, hogy legyen.

Ráadásul szerény is? Csitulj, hideg, halott szívem!

– El tudsz vállalni egy dadusi állást? – kérdezi Hayes, de inkább rám néz, nem Jessára. – Azonnali hatállyal.

Dühösen rámeredek, ő meg vissza rám. Mi van? Dadusra van szükséged, haver, és a csaj tökéletes – üzeni a szemével.

– Ó – nevet fel Jessa, és elpirul. – Nem is tudom. Még soha nem dolgoztam dadusként.

Óvatosan megigazítja Marley-t, hogy kényelmesen üljön a karján. Ismeretlen melegség önti el a szívemet, amikor látom a kislányomat Jessa óvatos ölelésében.

– Azt hiszem, tényleg szükségem van részmunkaidős állásra – jegyezi meg inkább magának, mint nekem. – Hogy hívják?

– Marley – felelem, és alig ismerem fel a saját hangomat.

– Marley – gügyögi Jessa, és a lányom puha hajába fúrja az orrát. – Tökéletes név egy tökéletes kislánynak.

– Ő pedig Connor, az apuka – vág közbe Hayes. – Meg tudod adni neki a telefonszámodat?

Hayes jót akar, de enyhén szólva is agresszív a toborzási technikája. És pokolian bosszantó.

– Kérlek, bocsáss meg a nyomuló haveromnak – csóválom a fejemet. – Nem muszáj…

– Nem, nem bánom. Beírom a telefonodba. Cseréljünk!

Egy pillanatnyi habozás után előveszem a telefonomat, és Jessával minimális ügyetlenkedés mellett babát és készüléket cserélünk.

Gyorsan bepötyögi a számát a telefonomba, és észreveszem a hüvelykujján lévő gyűrűt. Finom és nőies, egyszerű karika apró borostyánkővel. A fiújától kapta?

– Tessék. Örülök, hogy megismertelek, Connor – mormogja, hosszú szempillája árnyékot vet rózsaszín arcára. Összeérnek az ujjaink, amikor visszaadja a telefonomat, és úgy érzem, mintha villám csapott volna belém.

– Bocs – mormogja. – Statikus elektromosság.

– Minden rendben – kuncogom, és hetek óta először őszinte a mosolyom. Én is örülök, hogy megismertelek, Jessa.

Kezd lemenni a nap, amikor Jessa és Wilkesék elindulnak a házuk felé. Marley békésen alszik a karomban. A fiúk kiisszák az utolsó sörüket, én pedig halálosan fáradt vagyok.

– Vedd fel azt a lányt! – utasít Hayes határozottan, és a vállamra csap. – Nem kell mindent egyedül csinálnod. Segítségre van szükséged.

– Ugyan már – gúnyolódom. – Hallottad, nincs tapasztalata.

Hayes vállat von.

– Nos, tudta, mit kell csinálni Marley-val, amikor sír. Elég tapasztaltnak tűnt nekem.

Nagyot sóhajtok.

– Majd meggondolom. Most pedig húzzatok innen, hogy letehessem Marley-t az ágyába!

– Hagyjuk őt végre békén! – lép közbe gyorsan Wolfie. Mindig megérzi, amikor ideje távozni. Ez az egyik jó tulajdonsága, amit szeretek benne.

A srácok elköszönnek, és mielőtt még észrevenném, ismét egyedül vagyok. Csak én és a pici lányom.

Jobban hiányzik Wolfie lakótársként, mint hajlandó lennék beismerni, de mindkettőnknek jobb így. Semmi értelme nem lenne, hogy egyikünk se aludja ki magát éjszakánként, mert ezzel gyakorlatilag a felére csökkenne a Kacér Játszmák termelése. Ráadásul Wolfie szerelmes, méghozzá a húgomba. A barátságunknak némi távolságra volt szüksége.

Lerúgom a cipőmet, melegítek egy kis maradékot, aztán beviszem a tányért és Marley-t a nappaliba. Leteszem a babát az ölelőpárnájára magam mellé a kanapéra, aztán fogom a vacsorámat és a távkapcsolót.

Ez a kedvenc napszakom. Keményen dolgoztam azért, hogy kialakuljon Marley rutinja. Tudom, hogy ez majd változik, ahogyan idősebb lesz, de most hétkor elalszik, így mindketten élvezzük ezt a közös, nyugodt időszakot lefekvés előtt. Miközben eszem, a baba felpislog rám, és hallgatja, hogy milyen lesz szerintem a chicagói hokicsapat ebben az idényben.

– Nystrom jónak tűnik idén – nézek rá. – Azon tűnődöm, vajon olyan hokirajongó leszel-e, mint apád.

Kinyújtja a karját a feje fölé, és ásít. Kuncogok, és eszem még egy falatot.

Remélem, lesznek majd ilyen nyugodt pillanataink akkor is, ha idősebb lesz. Közös pizzázások. Meccsnézés. Talán együtt szidjuk majd az ellenfelet. Mosolyt csal az arcomra a gondolat, hogy a drága tinédzser Beth kék szemével és az én sötét hajammal velem együtt cikiz majd minden csapatot, amelyik nem chicagói. Soha nem képzeltem el magamat apaként korábban, de most már azt nem tudom elképzelni, hogy Marley ne legyen az életem része.

Mire befejezem az evést, Marley már alszik.

Beviszem a szobájába, ahol a kiságya és a pelenkázóasztal áll. Igazi szakértő lettem abban, hogyan lehet gyorsan és különösebb kínlódás nélkül pelenkát cserélni.

Marley még mindig mélyen alszik, amikor a puha matracra fektetem. Ezekben a pillanatokban nem érzem úgy, mintha színész lennék, aki apaszerepet játszik. Apa vagyok.

Nézem, ahogy alszik, csupa halk sóhaj és apró, ökölbe szorított kéz. Olyan átkozottul szeretem ezt a pici lányt.

Felvillan lelki szemeim előtt a lágy mosoly Jessa arcán, amikor a karjában tartotta Marley-t. Szinte olyan volt, mintha ő is szerette volna őt. Mintha az ő gyereke lett volna.

Elhessegetem a gondolatot, mert felismerem, hogy valójában mi ez az egész: az apai agyam kétségbeesetten kutat egy pár után, aki segít felnevelni a gyermekemet. De még én is tudom, hogy nem lenne egészséges megszállottan a cuki szomszéd csajra akaszkodni, akinek egyszer sikerült lecsendesíteni a babát.

Nincsenek illúzióim.

Bármennyire is vonzódom Jessához, nem hagyhatom, hogy elragadjon a fantáziám. Ragyogó kék szemét és a feltűnő szeplőket azonban ettől még csodálhatom. Álmodozhatok telt ajkáról, arról, milyen érzés lenne megérinteni az ujjaimmal, a számmal.

Jessa gyönyörű, és ha nem lennék érzelmileg elérhetetlen, akkor egy pillanatig sem haboznék, hogy lecsapjak rá. Ráhajtanék, és addig üldözném, amíg az ágyamba nem kerül. De az a helyzet, hogy jelenleg nem hagyhatom elkalandozni a figyelmemet. Akkor nem, amikor egy apró élet teljes mértékben ettől függ.

Segítségre van szükséged.

Lehet, hogy Hayesnek igaza volt. Nem zárkózhatok be örökre a lakásba teljes állású apaként. Muszáj néha elszabadulnom, szórakozni, és ami a legfontosabb – visszatérni a munkába.

Az ágyam szélén ülve bepötyögök egy üzenetet, mielőtt még meggondolnám magam.

Beszéljünk, ha érdekel a dadusállás. Ráérsz holnap egyeztetni?

Megnyomom a KÜLDÉS gombot. Az üzenet egyenes és professzionális, semmi sem utal benne arra, hogy mennyire vonzódom Jessához. És nem is fogja soha megtudni, ha ellenőrzés alatt tudom tartani a libidómat.