1- Jövevény
840 Words
Reszketve baktattam az erdei ösvényen. Az út már hamvassá vált előttem, és denevérek vijjogása riasztott a sötétben, de a csillagok fénye még meg- megvilágította előttem a terepet. A csapás egy rekettyésbe vezetett, és volt egy olyan érzésem, hogy rossz irányba tartok. Nagyon rossz irányba. Visszafordulni nem mertem, féltem hátranézni is, mivel úgy éreztem, valaki követ. Amikor egy - egy pillanatra megálltam, a lépések zaja nem akart megszűnni, bár lehet, hogy csak a képzeletem volt túl élénk, ami este tíz óra tájékán bárkivel megeshet. Ám amint bekanyarodtam a házunk felé, morgás nesze ütötte meg fülemet. A hang mögülem jött. Kínzó kíváncsiságom nem hagyott nyugodni, ezért óvatosan hátrapillantottam: egy világító, neonzöld szempár szegeződött rám. Ereimben azonnal megfagyott a vér, és amilyen gyorsan csak tudtam, rohanni kedztem hazafelé. Akkor jöttem csak rá, mennyire eltévedtem, ám gondolkodni már nem volt időm: A szemek tulajdonosa utolért és belém mélyesztette szemfogát. Éles fájdalom nyilallt az oldalamba, de egy hangot se tudtam kipréselni összeszorult torkomon. Még egy morgás, és a ragadozó megrázta a fejét, én pedig nagyon elszédültem. Ezt követően, mint egy szilaj csődör, megindult velem, hatalmas ugrásokkal haladtunk. A fájdalmas száguldás alatt teljesen önkívületi állapotba estem, azt is alig vettem észre, hogy egy bizonyos pontnál - amikor kiértünk a fák árnyékából - nagyot fékezett velem, és hátrálni kezdett, majd ledobott és nyüszítve rohant visszafelé a bokor rejtekébe. Telihold volt aznap este.
- Várj! Hova... Ne hagyj itt! - Ordítottam felé, ám mindhiába: ő már messze járt, nem hallotta kilátásomat. Lassacskan megértettem, miért menekült annyira: a Hold fényében legyengültem, már- már az ájulás veszélye fenyegetett, végül nem bírtam magamnak parancsolni és engedtem a természetnek. Egy édes madárhang szólalt meg, ami kifejezetten ismerősen csengett: fülemüle volt. Bár ne tette volna! A földre roskadtam, és engedtem, hogy a Hold fénye teljesen áthassa reszkető testemet. Kávébarna hajamat ide- oda rángtta az esti szellő, még fekete bőrdzsekim réseibe is belefújt. Volt valami különös abban a szélben: apró, elhalt rózsaszirmokat hozott felém, édes illatuk messze lengett körülöttem. Legszívesebben felpattantam volna, hogy kövessem a légáramlatot, ám elernyedt tagjaimnak nem tudtam többé parancsolni. Egy vérfagyasztó vonyítás hasított a friss levegőbe, biztosan vadszagot érezhetett. Segítségért akartam kiáltani, és újra megpróbálkoztam a felállással. Ugyanazok a zöld szemek meredtek rám. Nagyot sikítottam, ám ez már felért egy vonyítással is. Éreztem, ahogy kezem és arcom teljesen eltorzul, s valami aranyszínű bunda nő hozzá. Félelemtől bénultan bámultam magam elé: a madárdalt kerestem, ám nem hallottam többé.
- Segítség... - rebegtem, szinte alig hallhatóan. A többi kívülálló számára ez a kérés nem jelentett mást, csak egy halk morgást. Óvatosan felálltam, hogy megvizsgáljam a változásokat. Utam egy elhagyatott pocsolyához vezetett, ott úgy éreztem, meg tudok mosakodni. Szörnyű volt az a séta: a testem megnyúlt, egyensúlyom megváltozott, valamint egy bozontos, szőrös testrésszel lettem gazdagabb. De hova tűnt a ruhám? Bizony, jó lett volna tudni. Amikor odaértem úticélomhoz észrevettem, hogy tulajdonképpen már hajam sincs. Egy barnás szőrsörény jelezte nyakamon néhai frizurámat. Sírni támadt kedvem, amikor felmértem a helyzetemet, de valami vigasztalt; Nem fáztam többé. Mosakodás helyett lehajoltam, hogy igyak a pocsolyából, bár azelőtt érdekes módon soha nem fanyalodtam rá a mocskos esővízre. Kellemes, telt íze volt, hidegsége enyhítette bánatom. Becsuktam a szemem, hogy legalább én ne lássam, mit csinálok, ám volt egy probléma: Valaki figyelt engem. Zöld szemei felvillantak a víz tükrén, éppen felettem helyezkedett el. Amikor befejeztem, felemeltem a fejem, hogy észrevétlenül felmérjem az illetőt, ám ő nem egészen így tervezte, el is fordult. Nyüszítésre emlékeztető hangot adott ki, tisztán megértettem üzenetét. A társaihoz szólt: ,,Gyertek, nézzétek!''
Nem mindennapi látvány lehettem: mancsomat és farkam végét fekete bunda fogta be, majdnem elájultam, mikor a víz tükrében egy kormos fülű és pofájú, aranyszőrű farkas bámult vissza rám. Hátraugrottam és felborzoltam a bundám jelezve, hogy harapni fogok, ha a közelembe férkőznek. A zöld szemű egyén nagyon merésznek bizonyult, és - mit sem törődve fenyegetésemmel - a személyes szférámba lépett. Azonnal megtámadtam, és ledöntöttem a földre. Halk morgások, éles sikolyok hasítottak a friss levegőbe, a többiek körülálltak és elámultan nézték küzdelmünk. Bár az igazat megvallva, fogalmam sem volt, miért támadtam rá ilyen hevesen, holott ő a jelenlétén kívül semmit sem ártott nekem. Talán az a vad csillogás idegesített, amit fénylő szemeiben láttam. Percek alatt kis labdává tömörültünk, hol fekete, hol vörhenyes szőrcsomókat téptünk ki egymás testéből. Társaink szűkülő gyűrűjében egyre jobban belemelegedtem az értelmetlen marcangolásba, minduntalan ellenfelem sötét nyakát céloztam meg, ám bátor harcossal volt dolgom; ő a hasam környékén ejtett mély sebet, ami borzasztóan csípett, ahányszor csak belekarmolt. Óvatosan felálltam, szám sarkából még lassan szivárgott a vér, amikor a csalogány újra megszólalt a fán. Vetélytársam kérdő pillantást vetett rám, zöld, kissé ferde szemeiben aggodalom tükröződött. A madárka hamar ráébresztett, mennyire éhes vagyok. Korgó gyomorral tértem nyugovóra aznap este, hiszen azt se tudtam, hol találok táplálékot a vadonban. A többiek elhagytak, végre egyedül tudtam lenni, hogy lenyugodjak a küzdelemmel teli nap után. Rettenetesen fájt a sebem, ám nem tudtam vele mit kezdeni, hiába nyalogattam. Csak azt reméltem, hamar reggel lesz, és minden megoldódik, amit aznap este elrontottam. A pázsit egészen puha volt, ráhajthattam a fejem. Néhány percig még hallgattam az esti tücsökzenét, aztán hamarosan álomba ringatott a fülemüle altatója.
- Writer
