A színésznő és az oroszlán

Chapter 7

Gallusz Ákos a postáját bontogatta. Külön rakta a folyóiratokat, külön a szaklapokat, külön a külföldi levelezést. – Fiam, ez neked szól! – Megnézte a borítékon a feladót. – Mirek Hradsky, Praha.

Az asszony letépte a bélyeget a borítékról. – Elteszem Gyurinak. Ilyen még nincs neki. – Csak azután húzta össze a szemöldökét. – Mirek… Mirek… Ismertem egy Hradskyt, de az Frantisek volt. Meséltem neked arról a marsovicei nyárról. Hány éve annak? Ki sem merem számítani.

– Harminc. Legalább harminc.

– Azt hiszem, a fiút hívták Mireknek. Egy olyan hosszú lógó. Ő pumpálta fel a biciklimen a gumit. – Feltette a szemüvegét, átfutotta a levelet. – Persze… ő az… Mirkó. De hogy nyomozta ki, hogy hol lakom? Hogy jutottam eszébe? Ennyi év után! Azt írja, hogy Pestre jön, talán még emlékszem rá. Az igazat megvallva, nem emlékszem. Az arcára egyáltalán nem. Csak arra, hogy egy langaléta fiú mászkált a kertben, rövid klottnadrágban.

– Szóval…

– Szóval azt írja, ha megengedem, felkeres. Majd áthívjuk Gyurit. Hencegni akarok az unokámmal.

– De ugye, nekem nem muszáj bejönnöm?

– Muszáj! Azzal is telik az idő, hogy bemutatlak: a férjem. Történész. Esetleg megemlítem, hogy „Parasztforradalmak Kelet-Európában” című munkán dolgozol. Panaszkodom rád, hogy mindened a munka, percre be van osztva az időd.

Gallusz már a postájába merült. Fontossági sorrendben olvasta a leveleket, aláhúzogatva sorokat, felkiáltójeleket pöttyentve a margóra. Néha megdörzsölte a fejebúbját, tenyerével körbeszánkázott rajta, ami nála a szorongás jele volt, hogy hátha újból megszólal a felesége, kizökkentve őt a megszokott munka menetéből.

Az asszony jól ismerte ezt a mozdulatot, de most nem vett tudomást róla. – Olyan vékony voltam akkoriban, hogy elfújhattak, mint a pitypangot. – Megtapogatta párnás csípőjét. – Hát igen…

Kibújt a cipőjéből, a lábujjait mozgatta. – Tudtam is én, hogy mi a fáradtság! Bekarikáztam az egész környéket egy régi népdalért.

– Azért mentél oda, hogy népdalokat gyűjts – mondta tanáros pedantériával Gallusz.

– Egyszer három napig hajkurásztam egy üres parasztasszonyt. Ha most visszagondolok rá… – Elnevette magát. – Tudod, hány éves volt az az öregasszony? Mint most én! Úgy kezeltem, mint egy anyókát!

Kiment a verandára, szórakozottan csipegette a vadszőlő indáit. Mit kezd azzal a Mirkóval? Próbálta talpra állítani az emlékeit. Az apa nyomdász, régi dalárdista, a diófa alatt gyakorol, oválisra nyitott szájjal. A mama reggeltől estig talpon, főz, sikál, mos, baromfit nevel, a veteményest kapálja, a füvet nyesi. Csak este nyugodnak meg repedezett, kiázott kezei, amikor a cimbalomhoz ül. Ez a két ujjongó, csúnya kéz marasztotta ott, amely a hurok felett repdesett, emiatt vette ki a szobát. A fiú… a fiúról semmi más nem jutott eszébe, csak a biciklipumpa meg a klottnadrág. Igaza van Ákosnak. Micsoda ötlet harminc év múltán felkeresni valakit, aki úgy tűnt el az életünkből, hogy soha nem is volt benne. Vagy ezt nem Ákos mondta?

A veranda üvegében megpillantotta magát. Tárgyilagos mosollyal nyugtázta, hogy ez ő… Jellegtelen arc, ha az utcán látja, észre sem veszi. Csak a fiatalság tüze lobbantotta fel, mióta öregszik, hiába… Az alapanyag dominál, amely nem elsőrendű minőségű. Elnézően mosolygott. Majd bevett egy pirulát érelmeszesedés ellen.

A csengetésre kijött Gallusz a szobájából.

– Tíz perc. Maximum tíz percig maradok benn. Intézd úgy?

Az ajtóban egy zömök, deres hajú férfi állt, sötét ruhában, kezében rózsacsokorral.

Az asszony habozva vizsgálgatta. Az sem stimmel, hogy hosszú volt. Csak abban a klottnadrágban látszott hosszúnak. A pattanásait is hiába kereste. Rájött, hogy a pattanásokat ő találta ki. Egy hosszúra nőtt fiúhoz illenek a pattanások.

Mirek Hradsky átnyújtotta a rózsacsokrot. Évzáró vizsgákon szavaló gyerekek suta ünnepélyessége fénylett az arcán.

– Bocsánat, hogy így berontottam. De harminc éve várok erre a pillanatra.

– Ugyan! – nevetett az asszony, s cinkos pillantást vetett a férjére. „Bízd rám. Nem marad sokáig!” – Beszéljünk németül, hogy a férjem is értse. – Jól megizzasztom, gondolta, és azon töprengett, mit kérdezzen tőle. Élnek-e a szülei? Mivel foglalkozik? Most jár először Magyarországon? Ez elég is. Gyuri mindjárt itt lesz. Nincsen hálásabb téma egy unokánál.

– Voltaképpen azért jöttem… a családommal vagyok itt. A feleségemmel, a fiammal. Tizenhét éves a fiam. Olyan idős, mint én voltam, mikor nálunk töltötte a nyarat.

– Nekem már unokám van! – Helyben vagyunk. Mindjárt jönnek a Gyuri-történetek. Utána ügyesen beadja, hogy Ákos valósággal megszállottja a munkának, minden perce be van osztva. Feketekávé, konyak. Majd csak túlesnek ezen a délutánon.

– Belekalkuláltam egy-két unokát, ősz hajat, néhány kiló többletet, apró ráncocskákat. És mégis… Nem tudom magam pontosan kifejezni… az anyanyelvemen sem tudnám. A professzor úr nem fogja rossznéven venni… legfeljebb komikusnak találja, hogy az én koromban… negyvenhét éves múltam – mondta Hradsky, a szeméremnek és a tartózkodásnak azzal a keverékével, melyet jótanuló gimnazisták első szerelmi kalandjukig megőriznek.

– Mivel foglalkozik? – kérdezte Gallusz lekötelező udvariassággal.

– Nyomdász vagyok. Mint apám, nagyapám. Prága legnagyobb nyomdáját vezetem. Harminc éve készülök erre a találkozásra. Harminc éve halogatom. Harminc éve biztatom magam.

Az asszony vázába rakta a virágot. – Mire kellett biztatnia magát?

– Hogy egyszer megmondjam… Mindegy, hogy mikor. Hiszen nem akarok semmit. Amíg fiatal voltam is, beértem azzal, hogy őriztem az emlékét, összerakosgattam a mozdulatait, ott is a nyomát keresve, ahol sose járt.

– Ez úgy hangzik, mint egy vallomás.

– Az… Vallomás – mondta Hradsky, s csehül is megismételte: – vallomás. Életem egyetlen szerelme volt. Elnézést kérek, professzor úr.

Gallusz jóindulatúan mosolygott. – Csak tessék. Nagyon érdekes. – Lopva megnézte az óráját. – Fiacskám, kapunk kávét?

– Hagyd, hogy végigmondja. – Az asszony elpirult. Könnyedén akarta kérdezni, de a hangja sehogy sem engedelmeskedett. – És meddig tartott ez a szerelem?

Most nem lehet visszavonulnom, gondolta Gallusz. Még azt hinné… nevetséges… Fél füllel hallotta, hogy a vendég arról beszél, egy ilyen érzelem sohasem múlik el. Aztán nem hallott semmit. Mint már annyiszor, most is kikapcsolta a figyelmét. Egyre az járt az eszében, hogy estére elpilled, fabatkát sem ér az esti munka. Inteni kellene Piroskának. Vigye el várost nézni, ha másképp nem lehet megszabadulni tőle.

– Mielőtt megnősültem, azt mondtam a feleségemnek: mi jól kijönnénk egymással, Jana. Egyezik a természetünk. Sose tudnék fájdalmat okozni neked. De igazán szeretni, szerelemmel szeretni csak azt a kis özvegyet tudom, aki diákkoromban szobát bérelt nálunk. Azt felelte: „Jól van, megértem. Türelmes leszek hozzád.” Hát kérem… tizennyolc évet pergettünk le együtt. Soha egy hangos szó, egy haragos tekintet, ő segített felkutatni a címét. Neki mondtam el, milyennek képzelem most magát.

Meg kellett volna mosatni a hajamat. Kis kékítő az öblítő vízbe… gondolta az asszony. – Milyennek képzelt?

– Ilyennek, pontosan ilyennek. Az emlékeim nem ragadtak meg a fiatal arcnál.

– Hiszen nem is voltak emlékei! Alig beszéltünk egymással.

– A közelébe sem mertem menni. – Hradsky hangjában nyoma sem volt bánkódó lemondásnak. – összesimulás nélkül, suttogás nélkül lettem szerelmes. Elég volt messziről kísérni, tíz méterről, száz méterről, végül már határok választottak el, évtizedek. Annak, amit éreztem, nem ártott sem idő, sem távolság.

– Kis konyakot?

– Köszönöm szépen.

– Arra iszunk… te is, fiam… egy korty nem fog megártani. Szódabikarbónát veszel be utána. A szerelemre igyunk, arra a szerelemre, amelyet nem zavar meg sem önzés, sem hiúság.

Hiába, jólesik, hogy még nőnek számít. Többet használ a vitamininjekcióknál.

Melegség áradt szét a tagjaiban. Csodabogár ez a Mirkó. De kedves csodabogár. Megható jelenség. Ahogy így elnézi zömök alakját, pirospozsgás arcát – ki hinné róla, hogy ilyen érzelmekre képes?!

– Még valamit… – Hradsky odébb tolta a likőrös poharát. – Amikor elutazott tőlünk, a fiókjában megtaláltam a villamosbérletét. Nem küldtem haza magának.

Gallusz félrehúzta a függönyt. Ha már így lopja a napot, okosabb lenne járni egyet.

– Kioperáltam a fényképet belőle. Azóta itt hordom a tárcámban. – Odanyújtotta Gallusznak, az rövid pillantást vetett rá, bólintott.

– A felesége? Csinos… Okos szeme van.

– A te feleséged! – mondta az asszony elcsúszott mosollyal. Kivette a képet a kezéből, visszaadta Hradskynak, aki mutatóujját gyöngéden végighúzta rajta. Majd zavartan köhécselt.

– Engedelmükkel… én elbúcsúzom.

– Máris? Nem engedem el. Iszunk egy jó kávét. Félreülünk abba a sarokba. Annyi mindent szeretnék elmondani…

– Mennem kell – Hradsky felállt, oldalra hajtott fejjel nézte az asszonyt, mintha jól emlékezetébe akarná vésni.

– Megígértem a feleségemnek, hogy mindenről beszámolok. Reggel óta izgul, milyen lesz a viszontlátás. Drukkol szegény, nehogy csalódjak. Egyébként ő gondoskodott a rózsákról…