Összegyűjtött novellák

Chapter 4

EZÜSTLAKODALOM

Terka felvette mohazöld nadrágkosztümjét, alákócolta a haját, tenyerét végigcsúsztatta párnás csípőjén. „Hát igen… végtére ötvenéves múltam.” Egy kis parfümöt dörzsölt szét a füle mögött, habár tudta, hogy Dezső nem jut el a füléig. Mindegy! Ünnepelünk! Meghatott csók, ajándék, rántott csirke, virág.

Megterített, a vázát az asztal közepére tette.

– Minek ez a parádé? – kérdezte Dezső.

Egy pillanatig habozott, megsértődjön-e. A sértődöttséghez idő kell, s ma nincs ideje kiélvezni a sértődés finom árnyalatait. Titokzatos képet vágott. Dezső nem vette észre. Összehajtogatta az újságját, hátradőlt a karosszékben, bizonyára a komputerekre gondolt, akkor vált az arca ilyen gyöngéddé, gondoskodóvá. Egy szót sem szólhat. Dezső maga a jóság, a türelem. Mamát is rendszeresen segíti. Pénz, külföldi gyógyszer, parádi beutalás.

– Hozd a joghurtot, fiam. S ha van egy kis túró…

– Nincs. Ünnepi vacsorát kapsz. – Terka bársonyszemeket meresztett. – Ugyanis ma van a házassági évfordulónk. Ma huszonöt éve cipeltelek el az anyakönyvvezetőhöz. Az volt a rögeszmém, hogy nem tudok nélküled élni.

– Jaj, drágám… – Bocsánatkérő pislogás. – Megfeledkeztem róla. A dátumok kiperegnek a fejemből. Megszokhattad már. – Felállt, a keze után nyúlt, ajkához emelte. Majd egy alig-csókot lehelt az arcára, épp csak érintve a bőrét. – Nem tudok szépeket mondani.

– Elég baj! – Kibontotta a selyempapírból a virágot. – Tessék! Lepj meg! Holnap majd elszámolunk. Itt a csokréta! Mondd, hogy köszönöd ezt a huszonöt esztendőt. Isten ments, nehogy ezt mondd! Valami kedveset találj ki. Valamit, ami feldob! Különben száz forintba került a virág. A lakásra küldettem a névjegyeddel.

– Elpusztíthatatlan a kedélyed!

– Add ide a virágot. – Beleszagolt, az arcához nyomta. – Lánykoromban a befőttes üvegeim tele voltak virággal. Orgonaszezonban elő kellett szedni az uborkásüvegeket, a zsírosbödönt.

– Figyelmetlen vagyok. Önző, vén csont.

– Mit kezdenék egy férjjel, aki lesi a gondolataimat? Be sem tudnám csapni. Téged becsaplak szívem, vedd tudomásul.

– Helyes, most pedig áruld el, mit vegyek neked.

– Semmit. A férfiakra mindent rá lehet sózni. Egy ilyen szórakozott szivar azt veszi meg, amit eladnak neki.

– Szóval pénz kell.

Végigsimított Dezső fején. – Világos, hogy becserélem az ajándékodat. Mindig becseréltem. – Megdörzsölte tarkója alatt a kis zsírpúpot. – Még nem mondtam el… remélem, felesleges elmondani? de én azért elmondom? ez egy jól sikerült házasság. Ha betáplálták volna az adatainkat egy komputerbe, holtbiztos azt számítja ki, nem valók vagyunk egymáshoz.

– Majd vacsora közben… ilyenkor már… nyolc óra. A késői étkezés…

– …más temperamentum, más érdeklődési kör – folytatta Terka zavartalanul. – És mégis úgy szeretlek… annyira… mindjárt lesírom a púdert a képemről…

– Szívem… – Dezső keresztülkrákogta gyomra korgását. Fogalma sem volt, mi jön a szívem után. Az járt az eszében, hogy nem szabad megéheznie, mihelyt éhes, kis sajgás jelentkezik a gyomrában. – Neked az áll jól, ha vidám vagy. A meghatottság nem a te műfajod. Mi van vacsorára?

– Lásd be, hogy a gondolkodó gépek még nem tökéletesek. Honnan tudja az a gép, hogy te azt szereted bennem, amit ki akarsz irtani? Hozom a rántott csirkét. Nem fogsz diétázni az ezüstlakodalmunkon. Ott hagytam abba, hogy szeretlek. Az öledbe ülök. Csak úgy jelképesen.

Ez neki jelkép, gondolta Dezső. Majd szétlapítja a combomat. Mondani kéne valamit. De mindent elmondtak már egymásnak, a válaszokat előre tudják, azt is, amit a másik még meg se fogalmazott. A felfedezések kora lejárt. Az alkony nem szolgál meglepetésekkel. Alkony? Öregség. Takarékoskodni kell idővel, energiával. A holnapok egyre fogynak.

– Mit kezdenék nélküled? – Na, ezt kinyögte. Hiszen érzi, homályosan, szavak nélkül. De így… hangosan! Komikus. Terkának, hiába próbálta átnevelni, pont ez tetszik. Elégedetten bólint, a fülcimpáját morzsolgatja, erről a birizgálásról sem szokik le, hogy mi ebben az élvezet! Ráadásul most már teljes fenékkel az ölébe ül. – Én egy rozoga öregember vagyok. – Arra akar kilyukadni, hogy kímélje, ne kívánjon vallomásokat, szálljon le róla. – Nem bírom az ünnepeket: karácsony, születésnap, házassági évforduló, amikor az ember kénytelen kipakolni az érzelmeit. – Túl van rajta. Megkönnyebbültén sóhajt.

Terka talpra ugrott. Rávillantotta zsekettkoronás fogsorát. – Pakold csak ki! Erre spóroltam, hogy olyasmit mondasz, amit szégyellsz. Segítsek?

Mi a fenét találjon ki!? „Te vagy a mindenem!” Úgy hangzik, mint egy slágerszöveg. „Veled álmodom!” Nem is igaz. Beveszi az altatót, süket álomba zuhan. „Mit kezdenék nélküled?” Ez már volt. Valóban szüksége van a közelségére, hogy a munkájába merüljön, nyugodtan végezze a dolgát. Az egyedülléte akkor zavartalan, ha tudja, hogy egy ajtó választja el tőle, bármikor behívhatja, feketét kérhet, s pihentetőül megkérdezheti: mi újság, fiam? Terkából árad a derű, kissé vaskos derű, modern regények ifjú hősei ilyen gátlástalanok, az ő szavaival élve nagypofájúak.

– Te nagypofájú angyal – mondja bizonytalanul.

Terka felvihog: – Ez az egész?

– Édes!… – teszi hozzá türelmetlenül. – Enni szeretnék. Meghallgatni az esti híreket. – Redőkbe gyűrődik a homloka, mint egy diáknak, akinek azt súgják: gondolkozz!

– Imádlak! – Terka elviharzik, megrakott tálcával jön vissza. – Azt vártam, hogy eldadogod? itt a mellehúsa, a májacska… hogy csak velem tudsz… senkivel se volt jó, csak velem… kérsz még krumplit? Elég férfivel volt dolgom, de egyiknél sem éreztem…

– Ez nem téma. Hányszor kértelek…

– …hogy azt kapja tőlem, amire gondolni sem mert. – Terka lerágta a csirkecsontot. – Mertél gondolni rá, hogy te, aki sötétben vetkőztél…

– Hol a szódabikarbónám? Holnap vedd meg, amire szükséged van.

– Hozom a meglepetést! Olyan leszel benne, mint egy perzsa sah! A perzsákkal mi jóba vagyunk?

– Fiam… minek nekem?… igazán édes vagy, de…

– Brokát!

– Elhordom itthon a régi zakómat. – Dezső szinte elveszett a földig érő házikabátban.

– Felhajtom… az ujját is… Nem baj, hogy bő, legalább kényelmes. – Terka rábeszélően mosolygott. Mosolya bosszús kis fintorba szaladt. Eddig is tudta, hogy Dezső kicsi, de hogy ilyen kicsi! Mint egy gyapjúpulóver, amely összement a mosásban. Amíg haja volt, felfelé meredező sörtehaja, magasabbnak látszott. Így kopaszon… De hisz évek óta kopasz!

Az üzletben a legkisebb számú köpenyt kérte. Dezsőn a legkisebb szám is lóg, lötyög.

– Elegáns vagy. Bizisten, jól mutatsz! – Milyen pindurka… Ha ül, nem ér a lába a földre. Ingerültség fogta el, zsebkendőjével törülgette az álla alá gyűlt verejtéket. Harminc centi hiányzik Dezsőből. Ez a mínusz harminc centi igazgatta az életét. Ettől volt magányos, agresszíven vidám.

„Férjhez megyek a négyeskéhez” – mondta huszonöt évvel azelőtt az alorvosnak, aki az inspekciós szobában ölelgette. „Jó fej, kibernetikus.”

– Mi az a kibernetikus? – kérdezte a főorvostól. – Majd megmagyarázom, esti vizit után. – A főorvos tiszteletben tartotta a családi élet szentségét, ezért csak a mellbimbóját pödörgetve adott hiányos felvilágosítást.

– Vegyen el, négyeske – mondta, miközben hőmérőt dugott Dezső hónaljába.

– Tréfál, Terka nővér.

– Mondjon már igent. Ne vacakoljon. Áldani fog, amiért a nyakába varrtam magam. Én ugyanis szeretem. Maga is szeret, csak nem tud róla. Príma feleség leszek, isten engem úgy segéljen! Most pedig adok egy beöntést.

Az otthon ígérete vonzotta Dezsőhöz, a sok kapkodó ölelés után állandóságra vágyott, valakire, akit nyilvánosan becézhet. Beleszerettem, állapította meg, s el is hitte. Úgyannyira, hogy amikor a repülőgép, amivel Dezsőt egy kongresszusról hazavárta, néhány órát késett, magára zárta az ajtót, és farkasszemet nézett a gázcsappal. Máskor meg előkereste Dezső cikkeit, bevágta őket, s mert énekelve jobban meg tudta jegyezni, elénekelte: a gépnek éppen a tökéletességéből adódik az a funkciója, hogy a sohasem befejezett embert engedelmesen szolgálja. És hozzátette: trallala!

Dezső mosolygott azzal a gomblyuk szájával. Csipetnyi mosoly a gomblyuk szájon. Csipetnyi csók. Akkor is azt mondta, áldott jó ember. Ellát, gondoskodik rólam. Az első nő vagyok az életében, akire odafigyel. Száz dolgot kifogásol, morog, zsémbeskedik, hogy doktor Fabriciusnét neveljen belőlem, pedig hát ő Daru Terkát élvezi, csak nem vallja be.

– Levetem ezt a maskarát – szólalt meg Dezső. – Gátol a mozgásban. Beleakadnak a gondolataim.

– Nem muszáj mindig gondolkodni.

– A garanciális idő lejárt. S annyi még az elintéznivalóm! Ezek már ráadás esztendők. Lehet, hogy csak napok… vagy órák…

– Kutyabajod! Az a kis érelmeszesedés… az ulcusod behegedt. A vérnyomásodat lenyomtuk. Mindnyájunkat túl fogsz élni.

– Édes vagy… – Dezső elővette a pénztárcáját. – Mennyit szánsz magadnak ajándékra?

– Többet, mint amennyit adni akarsz.

– Kétezer?

– Kevés, drágaságom. Egész életemben idegen holmik között éltem. A nagyapád kobakja dörzsölte fényesre a széktámlát. Egy ükanya turkált a fiókokban, attól ilyen öregszagú. Csupa ócskaság!

– Biedermeier…

– Ez csak ilyen finom mukiknak jelent valamit. Töröld meg az orrod, nedves… Sima bútor, az igen! Nem nyög, nyikorog, mintha székrekedése lenne. Az ember besétál az áruházba, gusztál, válogat. A válogatáson van a hangsúly. Azon, hogy saját ízlése szerint rendezkedik be.

– Áruházból…

– Inkább, mint az örökölt micsodák!

– Nem értesz hozzá.

– Azt csak értem, hogy mi tetszik.

– Az ízlésed nem megbízható.

– Egy hófehér szobára vágyom. Fehér komód, fehér székek, citromsárga huzattal. Filmen láttam egyszer, azóta… húszezerből ki lehet hozni. Fehér rekamié, teledobálva színes párnákkal. – Terkát hőhullám öntötte el, belefújt a ruha kivágásába, zsebkendővel legyezte magát. – Fehér íróasztal! – lihegte.

– Minek neked íróasztal? Ez ugyan részletkérdés. Eszem ágában sincs megválni a régi bútoraimtól. Az a fehér varrólány-álom… már megbocsáss, egyenesen nevetséges! Festett ládára cserélni a szekretert. – Dezső mutatóujját a homlokán billegtette.

Csak hadonássz azzal a pinduri kezeddel! Állj lábujjhegyre, hogy jobban lássalak! Vagy hozzam be a sámlit? Szeretem én ezt az embert? Persze hogy szeretem. Ha tüsszent, már főzöm a kamillateát. Minden reggel utánakiáltok: vigyázz magadra! A füle két kis lepkeszárny. Gyermekkoromban kitéptem a lepkeszárnyakat.

– Ne izgulj, aranyom, minden marad a helyén. Vedd be a pirulákat. Előbb két zöldet, aztán egy barnát.

– A giccs, édes fiam, márpedig a fehér szoba… a mi korunkban egy fehér szoba… Egyszóval a giccs olcsó érzelmekről, olcsó világképről árulkodik.

Most jön a tanmese, az oktatás. Oktat vagy hallgat. Külön hallgat. Abban a kis koponyában nem férünk el ketten. Ha fáradt, nem bánja, ha dumálok. Lehunyja a szemét, s int, hogy csak mondjam. Lehunyt szemeknek nehéz dumálni.

– A szoba ugrott. Vigyázok a világképemre. Tedd el a pénzt. Most pedig felköszöntelek. Szeretném, ha örökké emlékeznél erre a napra.

– Egy élet tartalmát következetes, szívós munkanapokkal mérjük le. Különben elmondtad már, hogy jól megvagyunk egymással.

– Azt is el akarom mondani, hogy még álmomban sem csaltalak meg. Pedig hát arról nem tehetnék, ha vadakat álmodom. Pszt, ne szólj közbe. Sohasem éreztem, hogy huszonkét évvel idősebb vagy nálam. Imponált az eszed. Egy ilyen minőségi mukival érdemes élni.

Fáradt szegénykém. Ágyba kéne dugni. A képe mint egy fagyott citrom. Senki sem úgy boldog, ahogy valaha elképzelte. Már az is boldogság, ha nem boldogtalan. „Szerencsés természet” szögezné le Dezső, aki folyton megállapít, elhatároz és dönt. Ő döntötte el, hogy örökké jókedvű legyek, ragyogjon a képem, mint egy kiszidolozott rézmozsár.

A hőhullám még tartott, a verejtéktől összetúrósodott a púder rajta. Egy szép, fehér szoba lehűtené! Ezek a viszketeg bársonyfotelek… ez a püffedt hasú komód, angolkóros asztal… Egy nyomorult szobát sem érdemel?! Kinek spórol Dezső? Mért laknak ebben a rosszkedvű házban? A kaput két maltersárkány őrzi. A falak olyan vastagok, hogy fülelnie kell, rendesen lélegzik-e Dezső. A sánták cipőtalpát betéttel magasítják. Dezső betétje a fölény, hogy behozza a mínusz harminc centit. Szeretem én ezt az iciri-piciri embert? „Varrólány-álom”. Ha Dezső meghal… Isten őrizz! Hypertoniás… Ulcusos… a szíve sincs rendben… Ha meghal, kirámolja a szobát, kitapétáztatja a falakat. Habkönnyű függönyök, fehér medvebőr a parketten. Vesz egy íróasztalt. Azon fog állni Dezső fényképe ezüst keretben. A virágcsendélet – Dezső nem engedte felakasztani – a pianínó fölé kerül, mert pianínó is lesz, méghozzá fehér, kipötyögteti a magyar nótákat, amit egyszer hall, a fülébe ragad. Fehérre lakkozott pianínó, selyem lámpácskákkal. A rádióból megtanulja a slágereket, senkit sem zavar, ha dudorász, fütyörész, klimpíroz. Szűzanyám, hogy jut ilyesmi eszébe! Hisz szereti Dezsőt! Önző, makacs, de szereti. Csak kényelemből jóságos, de azért szereti, az összes rigolyáival együtt. Hintaszéket is vesz, meg állólámpát. Oda a sarokba, ahol a komód terpeszkedik. Vasárnaponkint kimegy a temetőbe, a Négy Szürkében bekap egy zónapörköltet, felhajt egy krigli sört, nem kell diétásán főzni, pontosan tálalni, jöhet-mehet, amikor kedve tartja! Hová teszi a pianínót? Nyugtalanul méricskéli a szobát. Tekintete Dezső szemüvegébe ütközik.

– Drágám… azt kívánom, olyan okos gépeket konstruálj, amelyek azon vitatkoznak, vajon gépek-e ők, vagy már emberek?

– Édes vagy. Egy édes csacsi. Bekészítetted a termofort? Készítsd be, különben elfelejted. Ideje volna lefeküdni.

– Megvan! Az ágyad helyére kerül a pianínó. Ott elfér!

Dezső tölcsért formál a tenyeréből, a füléhez illeszti.

– Mit mondasz? Valami pianínót értettem.

– Élj sokáig!

– Mért kiabálsz, fiam? Nem vagyok süket.

– Élj sokáig erőben, egészségben! – Terka keresztülharsogja a pianínó hangját, mely ügyetlenül, bukdácsolva kezdi újra és újra: „Akácos út, ha rajtad végigmegyek én…”