Chapter 2
1828 Words
SIKER
Az autóban megszorította Viki kezét. Viki keze is készült a bemutatóra, puha volt, érzékeny, gratulációk fogadására alkalmas.
– Na! – Annyi mindent akart mondani! A szavak hirtelen megfakultak a fejében, beérte egy megkönnyebbült nyögéssel. Viki diadalmas sikkantássá hangszerelte a nyögést.
A Filmklub előtt sorban álltak a kocsik. Egy állami kocsi is volt közöttük. Viki megnyomta a könyökét, rámosolygott a kocsi rendszámára.
Szegénykém. Mennyit izgult, s még én is gyötörtem. A szótlanságom jobban kínozta, mint az indulatos kifakadások, a hadaró panaszáradat, mert persze az is volt, minden volt. Sokba került neki ez a magabiztos mosoly.
Tenyerét végighúzta a hátán. – Kutya! – Legboldogabb perceiben nevezte így, amikor magában egyetlenemnek hívta. Szeme túlbeszélte az arcába öntött mértéktartást.
Komár baktatott fel a lépcsőn, lassan, megfontolt léptekkel, eltúlozva fáradtságát. Igenis, holtfáradtan, kétszázhúszas vérnyomással is törődik a fiatalokkal. Egy ilyen elsőfilmesnek sokat számít, hogy főszerkesztő létére eljött, kezet ráz vele.
Viki újból megnyomta a könyökét, ő meg már fogalmazta, mit mond Komárnak. „Arra törekedtem…” Rossz. „Az volt a célom…” Még rosszabb! A lényeget! Nehéz… Belül tudja a dolgokat, de szavak nélkül.
A ruhatárban bevárta Komárt. Aztán úgy tett, mintha észre sem venné. Így kutyafuttában semmi értelme. Behúzódnak egy sarokba, vagy inkább… majd meglátjuk. Jó lenne, ha az a betonfejű Szelényi is hallaná. És persze Viki.
Az éjjel a szemét sem hunyta le. Óvatosan kibújt az ágyból, hogy fel ne költse Vikit, s ugyanakkor reménykedett, hátha felébred, félálomban ráteszi a kezét, dünnyög, amire ő gyorsan felel: egészen jó… már belezavarodtam. Tibor szerint erő van benne, Csőre is kipréselt magából egy elismerő hümmögést. Szóval… azt hiszem…
Viki nem ébredt fel. Lement az utcára, nézte a plakátokat. „Vasfelhők.” Az előszoba falán is lógott egy plakát, de a hirdetőoszlopokon virító plakátok valóságosabbaknak tűntek, szinte telekiabálták a várost, hogy ő az, az ő álma, az ő munkája!
A terem megtelt az érkezők kavargó színeivel, elmosódott zajával. Komár megállította az ajtóban, kezet szorított vele. – Csak néhány percre ugrottam fel…
Most az jön? világos. Megmagyarázza, mit miért csináltam. Érdemes odafigyelni. Mélyet lélegzik, mert azon kapja rajta magát, hogy visszatartotta a lélegzetét. Ellenőrző rendszere máris jelez. Szent isten, milyen hülyén vigyorgok! És miért vigyorgok egyáltalán? Összevonja a szemöldökét, megfeszíti az állát. Így már jó.
– Meg vagyok hűlve. A vérnyomásom is rendetlenkedik. De hát… – Komár szünetet tart.
Bökd már ki! Elég egy mondat. Annyi minden belefér egy mondatba. Az se baj, ha kifogásol valamit. Ha kuszának tartja az álomképeket. Ettől ingerültség fogta el, úgy érezte, csakugyan kuszák. „Első önálló rendezésem.” Csak nem fogok mentegetőzni?!
– Köszönöm, hogy eljött. A sajtóbemutatón is láttam. – Egyetlen hangsúllyal sem árulja el mohó várakozását.
Komár szeme mélyén valami moccan. Ismeri ezt a bemelegítő pillantást. Viki, itt vagy? Ne köszöngess jobbra-balra, figyelj!
– Ki az a piros ruhás nő?
– Nem tudom.
– Előttem ült, a kontya mindig kibomlott. Ekkora hajzuhatagot féken tartani…
Mosolyogjon, vagy vágjon bosszús képet? Viki mosolyog, pedig ha egy kis esze volna…
– Komár elvtárs… – Lerohanja, kifaggatja, vitatkozik vele.
– Hm? Magát nyilván az érdekli…
– Igen – vág közbe gyorsan, önmagát sürgetve, hogy mielőbb túl legyen rajta.
– …hogy mért érdekel engem az a pirosruhás. – Komár továbblép, rövidlátón hunyorog, mintha keresne valakit. Rögtön körülfogják, a tekintély mágnesvonzása azokat is odahúzza, akik semmit sem akarnak tőle, csak jelen lenni, mutatkozni vele. Érdeklődnek egészségi állapota felől, ingadozó vérnyomása közügy, tréfás történeteket mesélnek, elszántan szórakoztatják, igyekezve távol tartani azokat, akikről lerí, hogy meghatározott céllal közelednek hozzá.
– Az a pirosruhás… úgy rémlik, ismerem az édesanyját. Együtt dolgoztunk az illegalitásban. Ugyanaz az arcforma, ugyanaz a bátor tekintet, ugyanaz a rengeteg haj. Ő is mindig a kontyához kapott. Kíváncsi vagyok, valóban Irén lánya-e?
Blabla, gondolta Vedres, egy csupa szőr, csupa csont dramaturg. – Idehívom! – s már loholt érte, félretolva Vikit, aki egyik csoporttól a másikig sodródott, hogy felcsipegessen egy-egy morzsát a beszélgetésekből, mely reális képet ad Endre munkájáról, visszazökkentve őt a gratulációk, ölelések felületes világából a hétköznapok világába. Már nem tud eligazodni az érzéseiben. Öröm és szorongás előzik benne egymást, megkergetve a szívét. Annyiszor látta a filmet, annyi változatban, hogy már nem is látta, tágra nyílt szeme mögött egy másik film pergett: hajnaltájt vetődnek haza, kimerülten az izgalomtól, kicsit részegen, gyűrötten. „Ugye, mondtam neked?!” És összeborulnak. Endre foltos, vörös habos arca – nem bírja az italt – az arcán. „Kutya, kutya…” „Dezső szerint te vagy a magyar Truffeau.” Olyan hevesen ölelkeznek, mint lánykorában, amikor anya a Nőtanácsban beszámolót tartott. „Rápolti megesküdött, hogy élete legjobb szerepe.” „Komár ír rólam, Bálint megsúgta.” „A büfében azt tárgyalták, nem tudták, hogy hallgatózom, hogy úgy törtél be…” „Ne bőgj!”
– Csillaghegyről jártunk be röpcédulákkal – mondja Komár.
– Mama sohasem említette. – A pirosruhás szemhéja zsíroskék függönye mögül lesi, mikor hordja körül a pincér a konyakot.
– Irén annyi idős lehetett, mint most maga.
– Anyát Zsuzsának hívják.
– Irén volt az illeg neve. Kérdezze csak meg.
Vedres kaján félmosollyal méregeti Komárt. „Huzatod van a nőre, s ilyen vonalas mesét ötölsz ki hozzá.”
Viki megáll mögöttük. Biztos a filmről beszélnek. Vedres nem bírja ki. Jó haver, s kezdettől fogva hitt a filmben. És ötszáz forintot kért tegnap kölcsön.
– Nem hinném, hogy mama… vendéglőnk volt a Márvány utcában, az Arany Lúd vendéglő. Most is őrizzük a cégtáblát a padláson. Kapunk egy kis italt?
Komár a szemüvegét dörzsölgeti a zsebkendőjével.
– A megszólalásig hasonlít Irénhez. A hajszíne…
– Festem.
A percek óta visszatartott röhögés kipuffan. Aztán úgy rohanják meg a büfét, mintha napok óta nem ettek volna. Csőre már a harmadik pár virslit falja. – Szép vagy, Viki – mondja teli szájjal. – Jól áll ez az ezüst micsoda. A kis ezüst matematikus. Ne lökdöss, öregem, jut neked is. Pogácsa is van.
Viki előrefurakszik. Megkopogtatja Endre hátát. Odasúgja: – Hallgatózom.
– Ne! – Hangjából épp az ellenkezője csendül ki. Egy épkézláb megjegyzést sem mondtak még, amiben megkapaszkodhat, ami megerősíti őt abban, hogy megtette, amiről álmodott, s amit megálmodott, meg is tette.
Bónyai megragadta a kezét, mélyen a szemébe nézett. – Irigyellek!
Strici. Egyszer elárulta, hogy mindenkinek ezt mondja. Praktikus gratuláció. Minden benne van, és semmi sincs benne.
A büfét pillanatok alatt letarolták. Összemázgált tányérok, a mustár futurista rajzával, pogácsamorzsák, papírszalvéta-gombócok. De még itt állnak egy kupacban, egymást taszigálva sürgetik a sört, a röviditalokat.
A betonfejű Szelényi emeli rá a poharát. Ez az egész? Ismerje be, hogy tévedett. Nem kell önkritikus pofát vágni. Kedélyesen…
Felhajt egy konyakot. Még egyet. Tekintetével döfködi Szelényit, aki hozzálép. – Mi van?
Siker, te ló! Bombasiker, te inspekciós zseni! Hangosan pedig, maga is megdöbben, azt mondja: – Majd eldűl. Bemutatón nem lehet lemérni a hatást. Potyatapsok, udvarias lelkesedés. – Hülye vagyok?! Ahelyett hogy jól beolvasnék neki!
– Utazz el valahová.
Legalább hozzátenné: megérdemled.
– Spanyolországot ajánlom. Mi tavaly voltunk. – És nyúlós rágógumi történetek az útról. Rápolti szerencsére elvonszolja. Az iránt érdeklődik, kit küldenek a sorrentói fesztiválra. Ha megint Dániel Mari megy, azokkal a kötőtű lábakkal! Tavaly Mexikóban csúnyán leégett. Képtelenség egy Rápoltit kihagyni. A fülébe zümmög, hol sértődötten, hol követelőzőn, hol hízelegve. A filmről egy szót sem. Gonosz ez a nő. Vagy buta. Mind a kettő. Gonosz, buta dög.
– Drága Pirikém, óriási voltál. – És kezet csókol.
– Kihoztam, amit lehetett. Komár még itt van? Elkapom a frakkját. Az a sötétzakós, valami fejes a minisztériumból. Csak nem ő az izéminiszter? Mindig összekeverem a minisztereket. Várj meg, mindjárt visszajövök. Aztán ellógunk. Feljössz hozzám egy feketére, kapsz whiskyt, maradt tegnapelőttről hideg karaj, és én is itt vagyok tegnapelőttről. – Úgy lebeg utána az illat, mint mozdony után a füst.
Ákos bácsihoz menekül. Öt évig volt az asszisztense, ha valaki, ő aztán tudja, mi fekszik ebben a filmben, mit kalapált ki abból a plé forgatókönyvből.
– Meg vagy velem elégedve? – Könnyedén akarja kérdezni, de egy galuska elzárja a torkát.
– Kivágtad az erdő-jelenetet?
– Kivágtam. – Zavara már-már testi fájdalomhoz hasonlít. Nem vette észre, hogy nincs erdő, nincs bujkálás a fák között?
– Sajnos, már csak a film végére érkeztem. Ráckevén kínálnak egy telket, háromszáz négyszögöl, tele gyümölcsfákkal. Kiszaladtam megnézni, eldumáltuk az időt. Szerezz, fiam, egy kis szilvapálinkát.
Megint vigyorog. De hisz ez maszk. A maszk mögött megmerevedik az arca.
Viki az ablaknál áll, egy neoncégtábla vibráló betűit nézi.
– Két betű hiányzik.
– Hát ne nézd.
– Kifújom magam. Edit agyonbeszélte a fejem, hogy otthagyja Tamást, nem bírja ki az örökös… – Elakad. Azt kéne mondani, hogy Edit áradozott a filmről, lesírta a szempillafestékét. Ilyesmit. Endre megérzi, hogy hazudik. És mért hazudjon? Legyen tisztában vele, hogy Edit önző, a barátság nála közös programot jelent, semmire se kötelező fecsegést.
– Mit mondott Ákos bácsi? Jobban érdekel.
– Hogy telket vesz Ráckevén. Háromszáz négyszögöl gyümölcsfákkal.
– A Vasfelhők-ről mit mondott?
– Mit mondott volna? Ismeri minden kockáját. Azt is, ami nincsen benne. Töröld meg a tenyeredet, nyirkos.
– Menjünk át a másik terembe, Gabiékhoz.
A pirosruhás egy fotel karfáján ült, tolakodó jókedve áttör a hangok sűrűjén. – Jönnekmégcsodák – dalolja, és Bónyaihoz hajol. – Elveszel?
– Ha erre a csodára gondolsz.
Vedres a vállára üt. – Elfogyott a reprezentációs ital. Dobj be egy ezrest. Én nyomorult dramaturg létemre, a kutya se vesz tudomást rólam, három pirosat dobok be.
Kézen fogva mennek, vigyázva, mintha tócsákat kerülnének ki. Mondatok úsznak utánuk, hozzájuk tapadnak, mint a pitypang pelyhe.
– …nem hívtál fel. Egész nap a telefont strázsáltam.
– …az utolsó filmje klimaxos. Szenvedély helyett hőhullámok.
– Edericsből rokkát cipelt haza, Münchenből robotgépet.
– Fenét bölcs! Felkattintja a nagy eszmék telefonszámait.
– Olyan mélyeket mondsz, szerintem semmi értelme.
– Hol a táskám ? Egy zsugorítottbőr-táska…
– …a jelenlegi feleség csinosabb az évi átlagnál.
– Megint nincs takarítónőm. Befogtam Lacit, de oltári ügyetlen!
– …rég megszökött. Csak azért jött ide, hogy megmutassa magát.
– …úgy járkálnak kéz a kézben, mint Jancsi és Juliska a rengetegben.
Vastag, bundás füst, üvegcsörömpölés, valaki dúdol, talpával veri a taktust hozzá. Elázott, kötekedő hang csattan, nyomában panaszos suttogás, vihogó szófoszlányok bukfenceznek át rajta.
Viki arca – mint aki alszik és rosszat álmodik. Nem szól Endrének, határozza el. Majd otthon. Állát a karjához nyomja, Endre észre sem veszi. A falikarra bámul, egy nyakkendő csüng rajta meg egy hosszú szárú kesztyű.
Két fiatalember egymást támogatva botorkál a kifosztott büfé felé.
A beteljesedésből ilyen cirkusz lesz, gondolja Endre. Cirkusz, csődület, unalom.
– Holnap korán kell az intézetben lenned. Nem mennénk haza?
– Mehetünk.
Elő azzal a mosollyal. Hadd higgye szegény, hogy felejthetetlen este volt. Hogy minden úgy történt, ahogyan elképzelte. Lehet, hogy valami gonosz erő néhány perc múlva kitépi belőle a gyöngédséget, kíméletlenül rázúdítva a csalódás súlyát. Vigyázni fog. Megöleli, vagy bevesz két szem Seduxent.
Az utca sötét, néptelen. – Na! – mondja szokatlan élénkséggel.
Viki lenyel egy sóhajtást. Ezüst ruhája kicsüng a kabát alól. Azt akarja mondani: fütyülj rájuk! Féltékenyek rád! Ákos bácsi azzal a megőszült szívével… és Csőre, a neorealista faksznikkal. De nem mond semmit. Endrének nincs szüksége vigaszra. Elégedett, nyugodt, tán még boldog is. Ha megkérdezné: boldog vagy? Nem kérdi meg. Odahaza majd megöleli. Vagy bevesz két szem Seduxent.
- Writer
