Chapter 4
1906 Words
Autumn
Ó, a francba!
Az őrmester, akinek nem tűnt fel semmi, Donovan felé intett.
– Ő ott a fiú ügyvédje.
– Ööö… igen. Köszönöm.
Pár tétova lépés után megálltam, egek ura, ez a pasi még jóképűbb, mint ahogy az emlékeimben élt! Hű… egyszerűen… hű!
A szeme különös kékesszürke színben játszott, de most úgy csillogott, hogy szinte képtelen voltam elkapni a tekintetemet.
Megköszörültem a torkomat.
– Helló!
Donovan a kezét nyújtotta felém.
– Az arcodból ítélve, gondolom, te sem számítottál arra, hogy viszontlátsz.
Megráztam a fejem.
– Egyáltalán nem.
Donovan keze még a levegőben volt, mikor lepillantott rá.
– Tiszta a kezem. Nemrég mostam meg a mosdóban.
Ostobának éreztem magam, hogy kerülöm a testi érintést, úgyhogy kezemet a kezébe helyeztem. Most is úgy éreztem, hogy kipattant köztünk a szikra, mint a legelső alkalommal. A pulzusom száguldani kezdett, libabőrös lett a karom, a vállam, sőt a nyakamon felágaskodtak az apró pihék. Most azonban még rosszabb volt, mint először, mert már tudtam, milyen érzés, amikor ez a kéz végigfut a testemen – életem legjobb kémiája volt, messze a legjobb, és még csak nem is szexeltünk.
Éjfél felé járt, és úgy tűnt, Donovan egy hosszú nap után nem váltott ruhát, ami azt jelentette, hogy valószínűleg reggel fújt magára utoljára parfümöt – de még mindig bűnösen isteni illata volt. A hivatalos kézfogáshoz képest túl hosszan tartotta kezében a kezemet, és tekintete folyamatosan rám szegeződött. Úgy éreztem, a levegőben most is szikrázik az elektromosság, akárcsak a megismerkedésünkkor, és kénytelen voltam elkapni a pillantásomat, hogy lehűtsem magam. Azonban ahogy lepillantottam egymásba kulcsolt kezünkre, észrevettem fekete ingén a monogramot, és a drágának tűnő karórát izmos, férfias csuklóján. Ebben a helyzetben semmiképp nem győzhetek.
Kirántottam a kezemet a szorításából, és zsebre dugtam – ott biztonságban lesz.
– Storm miatt jöttél?
Donovan bólintott.
– Igen, miatta.
– Akkor a Kravitz, Polk és Hastingsnek dolgozol?
– Igen, így van.
– Fogalmam sem volt róla – mormoltam magamban, legalábbis szerettem volna, ha így hangzik.
Donovan félrehajtott fejjel nézett rám.
– Hogy tehetted? Még a számodat sem hagytad meg, hogy jobban megismerjük egymást!
Általában nem szoktam elpirulni, de most éreztem, hogy elvörösödöm. Elkaptam a pillantásomat, szerettem volna kiszabadulni a hazugságok hálójából.
– Ööö… beszéltél már Stormmal?
– Nem. Azt sem árulják el, miért hozták be.
Felsóhajtottam.
– Verekedett. Már megint.
– Gondolom, nem ez az első kör neki itt?
Megráztam a fejemet.
– Nem, valóban nem. Párszor már belekeveredett mindenféle balhékba, egyszer pedig bolti lopásért hozták be.
Az előttem álló férfiban valami megváltozott. Még mindig ott volt a fény a szemében, de éreztem, hogy már nem úgy fókuszál rám, ahogy eddig. Donovan csípőre tette a kezét, és átkapcsolt ügyvédüzemmódba.
– Hány éves a srác?
– Tizenkettő. Egy hét múlva lesz tizenkettő.
– Az jó. Itt, New Yorkban a tizenhárom a varázsszám. Örülök, hogy még nincs tizenhárom.
Bólintottam.
– A bíró múltkor megfenyegette, hogy átrakja máshová. Jelenleg a Park House-ban lakik, ami a jobb nevelőotthonok közé tartozik. A bíró kijelentette, hogy ha még egyszer a szeme elé kerül, akkor javítóintézetbe juttatja. Az nem történhet meg! Akkor minden még rosszabb lenne!
Az ajtó, ami abba a hátsó helyiségbe vezetett, ahol a rendőrök ültek, ismét kinyílt.
– Storm! – kiáltotta egy hang.
Donovan kinyújtotta a kezét, hogy előreengedjen.
Az ajtónál álló rendőr felemelt egy csipeszes írótáblát.
– Neve?
– Autumn Wilde, Storm szociális munkása.
– Donovan Decker, az ügyvédje – szólalt meg mögülem Donovan.
Áthaladtunk egy egyterű irodán, és végigmentünk egy hosszú folyosón. A rendőr kinyitotta jobbról az utolsó ajtót. Odabent Storm egy padhoz bilincselve ült, a fal mellett.
– Valóban szükséges a bilincs? – akarta tudni Donovan. – Védencem még nincs tizenkét éves sem.
A rendőr vállat vont.
– Eltörte egy felnőtt orrát. Veszélyesnek minősül.
– Vállalom a kockázatot. Vegye le a bilincset!
A rendőr a fejét ingatta, de végrehajtotta Donovan kérését. Amint lekerült a bilincs, Storm dörzsölni kezdte a csuklóját.
– Kösz, disznó! – vetette oda Storm.
Donovan elsietett mellettem, majd megállt védence előtt, és lenézett rá. A rendőrre mutatott, majd szigorú, komoly hangon szólalt meg.
– Augustus, kérj bocsánatot a kedves rendőr úrtól!
– De ez…
– Most!
Storm égnek emelte a tekintetét.
– Jól van, na, oké. Bocsánatot kérek azért, hogy egy disznó.
– Nem így, Augustus! – figyelmeztette Donovan.
– Jól van. Bocsánat!
A rendőr kifelé menet még ránk pillantott.
– Sok szerencsét a sráccal!
Amint az ajtó becsukódott, Storm felállt, és elkezdte mondani, hogy az egész nem az ő hibája volt. Donovan egyszerűen felemelte a kezét, és figyelmeztető pillantást vetett rá. Storm, nagy megdöbbenésemre, elhallgatott.
– Ülj le, és válaszolj a kérdésekre, amiket Autumn és én felteszünk!
Storm duzzogott, de némán leült az asztal mellé. Donovan kihúzott egy széket, és intett, hogy foglaljak helyet.
– Köszönöm.
Ahogy Donovan benyúlt a táskájába, és előhalászta az ügyvédi anyagát, Stormhoz fordultam.
– Storm, ugye tudod, mit mondott a bíró úr a múltkor…
– Nem az én hibám volt! A másik srác kezdte.
Donovan felkattintotta a tollát, és kinyitott egy jegyzetfüzetet.
– Kezdjük az elején! A másik srácnak van neve is?
– Sugar.
– Mi a rendes neve?
– Nem tudom – vont vállat Storm. – A környéken mindenki Sugarnek nevezi.
– Jó. Akkor meséld el, miért verekedtél össze Sugarrel!
A következő húsz percben Storm előadott valami hosszú mesét arról, hogy ellopták a biciklijét, és végül összeverekedett egy tizennyolc éves fiúval. Három éve ismertem a srácot, ezért tudtam, hogy amikor fél, nem szabad komolyan venni azt, amit mond. És Storm félt itt a rendőrségen – akár beismeri ezt a félelmet, akár nem, akár hagyja, hogy futólag megpillantsam, milyen sebezhető, akár nem.
Donovan elintézett pár telefont, bár fogalmam sincs, kit hívott fel éjnek évadján, hogy erről a Sugarről érdeklődjön, majd kiment, hogy beszéljen a rendőrökkel.
Amikor visszajött, így szólt:
– Jó és rossz hírem is van. A jó hír az, hogy ma éjszakára itt tartanak, és nem kell átmenned a központi őrzőbe. Mivel kiskorú vagy, egyedül leszel egy cellában, reggel pedig átvisznek a bíróságra a vádemeléshez. A rossz hír viszont az, hogy testi sértés a vád ellened. Eltörted a srác orrát, és elferdült az orrsövénye. Sebészi beavatkozásra lesz szüksége.
Megráztam a fejem.
– Fenébe! Na jó, azt hiszem, nem tehetünk mást, mint hogy szép lassan próbálunk előrehaladni. – Odapillantottam Stormra. – Örülök, hogy legalább ma estére itt maradhatsz.
Nem sokkal később Donovan és én elköszöntünk Stormtól. Nem szívesen hagytam magára, de ez nem először fordult elő, és nem tehettem mást. Megígértük, hogy a bíróságon találkozunk, és megkértük, hogy próbáljon meg aludni egy kicsit.
Odakint a lépcsőn hangosan kifújtam a levegőt.
– Köszönöm, hogy eljöttél! Már fogalmam sincs, mihez kezdjek a fiúval.
– Van családja?
– Az édesanyja drogfüggő. Amikor rátaláltak a srácra, egyedül élt egy elhagyatott épületben. Korábban az anyjával és annak a legújabb pasijával lakott egy autóban, amíg a pasi ultimátumot nem adott anyukának: vagy a fiú megy, vagy ő. Storm másnap eljött, mert a kocsiban volt fűtés, és nem akarta, hogy az anyja a hidegben legyen. Nem tud más rokonáról, és az anyja azt mondja, nincs senkijük.
Donovan végigszántott a haján.
– Ez kemény.
– Storm egyébként okos fiú. A házi feladatát sosem csinálja meg, semmilyen erőfeszítésébe nem kerül a tanulás, mégis minden dolgozatára jó jegyeket kap. Meglehetősen jól beszél spanyolul és oroszul, és egy kicsit lengyelül is tud.
– Három nyelvet beszél? Az édesanyja kétnyelvű?
– Nem, azt hiszem, anyuka német, de az angolon kívül nem beszél más nyelvet. Amikor rákérdeztem az anyjánál, azt válaszolta, hogy elég sokat költöztek Brooklynban. Amikor Brighton Beachen éltek, Storm sok orosz gyerekkel járt egy osztályba, és egyszerűen ráragadt a nyelv. A lengyelt akkor tanulta meg, amikor Greenpoint környékén laktak. A spanyolt pedig a barátaitól szedte fel az évek során.
– Okos gyerek. Olyan az agya, mint a szivacs.
– Valóban, mégsem tudok elérni nála semmit.
– Az egyedülálló gyerekek nehezen fogadnak el segítséget, nem szívesen hallgatnak másokra. De azt hiszem, ezt nem kell ecsetelnem.
Bólintottam.
– Remélem, nem küldik javítóintézetbe! Némelyik intézet úgy megviseli a gyerekeket, mint a börtön.
Donovan is bólintott.
– Tudom. Mindent megteszek érte, amit tudok.
Hirtelen rájöttem, milyen csendes a környék itt a rendőrségnél. Csak ketten voltunk, és így elfogott valami sürgető érzés, hogy azonnal menekülőre fogjam.
– Szükséged van még valamire a vádemeléshez?
– Nem, az egész puszta formalitás.
– Ó, rendben. Akkor még egyszer köszönöm! Reggel találkozunk. – Félszegen intettem, és elindultam.
Azonban Donovan elkapta a kezemet.
– Ne olyan gyorsan…
Francba!
Megkockáztattam felé egy pillantást, ő pedig némán felvonta a szemöldökét, mintha arra várna, hogy mondjak valamit.
– Mi az? – kérdeztem.
– Úgy fogunk tenni, mintha az a hétvége meg sem történt volna?
Az alsó ajkamba haraptam, és azon imádkoztam, hogy ez csupán költői kérdés legyen. A csend azonban egyre hosszabbra nyúlt, így végül nagy nehezen megszólaltam.
– Az remek lenne. Köszönöm.
Donovan elmosolyodott.
– Szép próbálkozás, de hiábavaló.
Felsóhajtottam.
– Két héten át mindennap visszamentem abba a Starbucksba, abban a reményben, hogy összefutunk. – Szünetet tartott, és kutatón a szemembe nézett. – Mivel kiosontál a lakásomból, és semmilyen elérhetőséget nem hagytál, még a vezetéknevedet sem tudtam, egészen mostanáig, amikor az őrmester kimondta. Wilde… – Donovan elmosolyodott. – Illik hozzád.
A szívem összeszorult egy kicsit. Majdnem egy év telt el, mégis, valahányszor elhaladtam bármelyik Starbucks mellett, mindig eszembe jutott. Azonban, tőle eltérően, a közös hétvégénk után én igyekeztem kerülni azt a bizonyos kávézót.
– Ne haragudj, ööö…
Donovan összevonta a szemöldökét.
– Férjnél vagy?
– Jézusom! Dehogy!
– Akkor… nem érezted jól magad velem? Mert azt hittem, hogy igen – villantotta rám azt a gödröcskés, huncut mosolyt, amitől kissé elgyengült a térdem. – Azt hittem, többször is jól érezted magad.
Önkéntelenül is felnevettem.
– De igen. Jól éreztem magam.
– Akkor miért pattintottál le?
– Én csak… annyit akartam, amennyi történt köztünk. Nem többet.
Donovan láthatóan egy hosszú percig emésztette a hallottakat, majd bólintott.
– Mondhattad volna. Nagyfiú vagyok. Szerettem volna elköszönni. Talán még reggelit is készítettem volna neked, de egy kávét mindenképp.
Zavarban voltam, és örültem, hogy sötétség vesz körül.
– Bocsáss meg, nagyon sajnálom, az ilyesmi nem az erősségem.
Donovan hüvelykujjával végigsimította az alsó ajkát. Amikor megismerkedtünk, ez is roppant vonzó volt benne. Általában megválogatta a szavait, nem olyan volt, mint a legtöbb ember, aki egyszerűen kimond mindent, ami eszébe jut. Vonzó volt a széles válla, a rabul ejtő szeme és az arccsontja, ami olyan finoman ívelt volt, hogy könnyedén helyet kaphatott volna ötödik fejként a sziklából kifaragott Mount Rushmore-figurák között. Pukkadjanak meg az elnökök! Micsoda látványt nyújtana köztük!
– Sajnálod? Szóval bánt, hogy félbemaradtak köztünk a dolgok?
Elfintorodtam.
– Igen. Ezért kértem bocsánatot.
– Nos, ha bánt, akkor engedélyeznem kellene, hogy kárpótolj érte. Csak hogy kvittek legyünk.
Felnevettem.
– És mégis, hogyan kárpótoljalak?
– Idd meg velem azt a kávét, amit kihagytál… most. – Az utca túlsó vége felé mutatott. – A következő háztömbben van egy éjjel-nappali bisztró.
Csábító volt az ajánlat, de tudtam, hogy nem túl jó ötlet. Békítő mosollyal fordultam Donovan felé.
– Nagyon késő van. Haza kéne mennem.
Donovan kényszeredetten elmosolyodott, láttam rajta a csalódottságot. Tulajdonképpen én magam is csalódott voltam. Donovan zsebre dugta a kezét.
– Akkor holnap találkozunk, ugye?
Bólintottam.
– Jó éjt, Donovan!
Úgy gondoltam, ennyi volt, de miután mindketten elindultunk, és megtettünk néhány lépést, Donovan utánam kiáltott.
– Hé, Vörös!
Megálltam és megfordultam. Annak ellenére, hogy gesztenyebarna hajam volt, Donovan volt az egyetlen, aki így szólított.
– A bíróságon nagyjából egy óra alatt végzünk. Úgyhogy utána még simán belefér egy kávé.
Felnevettem.
– Jó éjszakát, Mr. Decker!
– Ó, nekem már jó éjszakám volt! – mosolyodott el Donovan. – És nagyon várom a holnapot!
- Writer
