Kockázatos kaland

Chapter 3

Donovan

Majdnem 10 hónappal később

– Ez felháborító! Átkutatták a lakásomat, mindent felforgattak, és még csak rendet sem raktak, mielőtt elmentek! És magukkal vitték a személyes holmimat! Mit fog tenni ezzel kapcsolatban?

– Figyelmeztettem önt, hogy számítson erre – mondtam. – Megtette, amit a múlt héten kértem?

– Igen.

Ügyfelem jobb szemhéja megrezzent. Ez az idióta képtelen lenne tanúvallomást tenni. A mai nap előtt háromszor találkoztam vele, összesen talán hat órát töltöttem el a társaságában, de már tudtam, hogy amikor hazudik, megrezzen a jobb szemhéja. Nem beszélve arról, hogy harminc másodpercen belül tuti előkotor egy koszos zsebkendőt a zsebéből, és megtörli vele a kivörösödött homlokán kiütköző izzadságot.

Felsóhajtottam, és átpillantottam a pasas mellett ülő nőre. A nő csillogó szemmel elmosolyodott. Nevetséges! Lefogadom, hogy simán közölhetném Alfred Bentley huszonöt éves menyasszonyával, hogy négyszemközt szeretnék egyeztetni vele, és aztán ráfektethetném az íróasztalomra. Nem mintha érdekelne az ilyesmi; cseppet sem vonzódom az aranyásókhoz.

– Warren… – Tekintetem még egyszer a befolyásos, hatvanéves pénzügyi menedzserről az ő kis platinaszőke hercegnőjére vetődött, majd az ajtó felé intettem. – Talán négyszemközt kellene tárgyalnunk.

– Bármit, amit nekem mond, nyugodtan mondhatja Ginger előtt is.

– Igazából ez nem így működik. Ginger nem a felesége, és…

– A jegyesem – vágott közbe Bentley. – Mi a különbség?

Ez a pasas még az Esküdt ellenségek-sorozatot sem nézi?

– Egy menyasszonyt kötelezhetnek arra, hogy tanúskodjon, egy feleséget nem.

Bentley megrázta a fejét.

– Ginger sose tenne ilyet.

Nyilván nem tenne. Az ügyésznek összesen tíz percre lenne szüksége, amíg megfenyegeti Gingert, hogy tettestársként feljelenti, mielőtt lecserélné valaki másra azt a löttyedt seggedet. De kénytelen voltam a játékszabályok szerint játszani – legalábbis ez előtt a nő előtt.

– Biztos vagyok benne, hogy sose tenne ilyet. De az ügyvédi titoktartás nem csupán magát védi, hanem Gingert is. Ön meg akar bizonyosodni arról, hogy az ügyész nem néz utána a jövőbeli Mrs. Bentley-nek, ugye?

– Természetesen.

– Akkor mi lenne, ha megkérnénk az asszisztensemet, hogy főzzön Gingernek egy kapucsínót az új kávégépen, amit nemrég tettünk ki a váróba? Mindenki odavan érte. Ahhoz képest, hogy azt hallottam, hogy kétezer dollár körüli összeget köhögtek ki egy nyomorult gépre, ami főzött tejjel készíti a kávét, hát csináljon is nekem normális kávét!

Warren Gingerre pillantott, aki bólintott.

– Rendben – morogta Warren.

– Pár perc, és végzünk. – Felálltam, megkerültem az asztalomat, és kinyújtott kézzel intettem Gingernek, hogy fáradjon ki. – Erre, kérem.

Az asszisztensem nem volt az asztalánál, így a trófeamenyasszonyt a váróba kísértem, és megígértem, hogy amint Amelia visszatér, azonnal beküldöm hozzá. Ahogy elfordultam, Ginger megragadta a könyökömet, karját a nyakam köré kulcsolta, és mielőtt megakadályozhattam volna, szorosan megölelt.

– Nagyon köszönöm, Mr. Decker. Annyira aggódom Warren miatt!

Kemény cicije a mellkasomhoz nyomódott. Biztosan nemrég rakatta be az implantátumokat, még nem volt idejük megpuhulni.

Udvariasan kibontakoztam az öleléséből, és hátraléptem.

– Szükségtelen hálálkodni. Csak azt teszem, amiért a tiszteletdíjamat kapom.

Az irodámban úgy gondoltam, itt az idő, hogy a tettek mezejére lépjek, és a tárgyra térjek ügyfelemnél. Levettem a zakómat, és a Warren melletti vendégszékre hajítottam, majd leültem az íróasztalomhoz, és felgyűrtem az ingujjamat – ilyet ritkán tettem, mert így több tetoválás volt az alkaromon, mint amennyit vagyonos és fennhéjázó ügyfeleim elviseltek.

– Nos… Mr. Bentley. Még nem ismerjük egymást olyan jól, de két dolgot jobb, ha tud rólam. Egy: ha a tanácsomat kéri, megkapja. Ez gyakran azt jelenti, hogy nem fog tetszeni, amit mondok, de engem nem azért fizetnek, hogy azt mondjam önnek, amit hallani akar. Én nem a barátja vagy a lakája vagyok, hanem az ügyvédje – és a legjobb ügyvéd vagyok, akit találhat. Mivel az íróasztalom túlsó végén ül, és nem valahol egészen máshol, feltételezem, hogy ezt már tudja, mert utánanézett a dolgoknak. Úgyhogy, ha feltesz egy kérdést, ne várjon tőlem szépen becsomagolt választ. Ön órabérben fizeti a tiszteletdíjamat, úgyhogy nem rabolom az idejét azzal, hogy hízelgek magának. Azt a választ kapja, amire szüksége van – de, ismétlem, ez nem mindig az a válasz lesz, amit hallani akar.

Mély lélegzetet vettem. Láttam, hogy legszívesebben közbevágna, ezért felemeltem a kezemet.

– Kérem, bocsásson meg, de folytatom, hogy ne legyen köztünk félreértés. A második dolog, amit tudnia kell rólam, az, hogy nagyon ügyesen olvasok az emberek reakcióiból. Mi több, ez a legjobb okom arra, hogy óránként ezerkétszáz dollárt kérjek el. Ez a képességem gyakran az ön malmára hajtja a vizet. Tudom, hogy mikor blöfföl egy ügyész, mikor ítél egy esküdtszék mellettem vagy ellenem, és mikor kell alkut kötni. De ebből a képességemből önnek gyakran hátránya is származhat – mert általában tudni fogom, hogy mikor hazudik. És nem dolgozom olyan ügyféllel, aki nem őszinte hozzám. Ha én nem bízhatok önben, hogy várhatja el, hogy elérjem, hogy egy teljes esküdtszék megbízzon magában? Szóval, ha rajtakapom, hogy rendszeresen hazudik nekem, akkor egyszerűen kiteszem a szűrét.

Warren pipacspiros lett.

– Na, várjunk egy pillanatot, ide figyeljen…

– Tudatában vagyok annak – vágtam a szavába –, hogy ön ugyanannak a klubnak a tagja, amelyiknek ügyvédi irodánk egyik alapító tagja is. Nem ez az első alkalom, hogy egyik védencünk ugyanazokban a társadalmi körökben mozog, mint ügyvédi irodánk bizonyos tagjai. És az sem először fordulna elő, hogy kirúgok egy ügyfelet, akinek ilyen kapcsolatai vannak. Igen, Dale vagy Rupert nem örülne neki, de végül is én évente több millió dollárt hozok a konyhára, maga viszont nem. Úgyhogy túllépnek rajta. Maga azonban nem fog. Mert a kormány vádja maga ellen majdnem tökéletesen megalapozott. És ha végig kell mennie az utcán, hogy keressen egy másik ügyvédi irodát, és egy másik ügyvédet, akkor huszonöt évet ülnie kell, Mr. Bentley, mert én vagyok az egyetlen esélye arra, hogy ezt elkerülje. Egyesek talán nevezhetnek arrogánsnak is azért, hogy ezt mondom, de igazából kurva nagy ívben teszek rá. Mert lehetséges, hogy arrogáns vagyok, de… ez a nagy büdös igazság.

Hátradőltem a székemben, és rövid ideig farkasszemet néztem Mr. Bentley-vel. Dühös volt – nyilván évtizedek óta nem beszéltek így vele, és ebben a pillanatban azon gondolkodott, hogy kirúg engem. Végül azonban azok, akik az asztalom túloldalán találják magukat, azok, akik bonyolult, zavaros üzletekbe bonyolódnak, amik miatt égni kezd a talpuk alatt a talaj…, azok nem ostobák. Intelligensek. Nagyon is intelligensek. És szeretik a szabadságukat. Úgyhogy biztosan utánanéztek annak, aminek kell, és meggyőződtek róla, hogy én vagyok az egyetlen esélyük, hogy ezt a szabadságot meg is tartsák.

Most, hogy elmondtam a kis beszédemet, „aki mer, az nyer” játékot játszunk. Aki először szólal meg, az veszít.

Három vagy négy perc telt el – ez szörnyen hosszú idő, tekintve, hogy némán kell bámulnom egy férfit. Végül Warren beadta a derekát; előrehajolt, és a térdére könyökölt.

– Jól van. Mi a következő lépés?

A következő negyvenöt percben részletesen elmagyaráztam a stratégiánkat. Amikor megmondtam, hogy a szövetségiek zárolták minden számláját, így nem fogja tudni kifizetni az óvadékot, nem volt boldog. De még mindig csak a játék elején voltunk, úgyhogy félig-meddig tagadásban élt – azt hitte, hogy a barátai és az üzlettársai úgyis a segítségére sietnek.

Talán egy ötvenezres bírságnál így lett volna, de ez hét számjegyűnek ígérkezett.

– Mit gondol, mennyi idő múlva tartóztatnak le?

– Legkésőbb egy-két nap múlva.

– Addig mit csináljak?

Összenéztünk.

– Biztos, hogy a véleményemre kíváncsi ezzel kapcsolatosan?

Bentley összevonta a szemöldökét, de bólintott.

– Menjen haza, Mr. Bentley! Kérjen fel egy magánséfet, hogy készítse el a kedvenc ételét, majd alaposan dugja meg azt a dögös menyasszonyát. Mert reggelre minden számláját zárolják, és akkor a hölgyike az ujján csillogó kövecskét el fogja passzolni, hogy az árából egy első osztályú jeggyel visszautazzon oda, ahonnan jött.

• • •

– Láthatnám a személyijét, kérem?

Hátradőltem a székemben, és az asztal fölött rávigyorogtam a barátomra.

– Csessze meg! – morogta Trent, majd kivette a jogsiját a tárcájából. Fel sem nézett rám, mégis tudta, hogy élvezem a pillanatot.

A pincérnő rápillantott a jogsira, majd visszaadta Trentnek. Ez meglehetősen gyakran fordult elő. Trent Fuller harmincéves volt, de egy nappal sem tűnt idősebbnek tizennyolcnál. Még sosem láttam arcszőrzettel, pedig egy időben négynapos kanmurikra jártunk New Orleansba.

A pincérnőnkre mosolyogtam.

– Kicsit későn érő típus. Az enyémet is látni akarja?

– Maga rendben van. Magán látszik, hogy elmúlt huszonegy.

– Biztos? A címemet sem akarja megnézni? Hátha a környékemen lakik…

A pincérnő elpirult. Csak tréfáltam; csinos volt ugyan, bár nekem túl fiatal.

– Egy perc, és hozom az italokat.

Trent elvett egy mártogatós rudat az asztal közepéről, és beleharapott.

– Ki volt az a dögös szöszi, akit kikísértél az irodából az édesapja karján?

– Az öreg a vőlegénye, nem az apja. De ha érdekel, a csaj szerintem hamarosan újabb ostoba pénzeszsákra fog vadászni. Az ügyfelem nemsokára elveszít szinte mindent, ami a vonzerejét jelenti.

– Francba! Ilyen nők sosincsenek a szellemi tulajdonok részlegén.

– Ha a nagykutyákkal akarsz együtt üvölteni, meg kell tanulnod a magas fűben vizelni.

Trent elfintorodott.

– Ez meg mi a fenét jelent?

Felnevettem.

– Fogalmam sincs. Hogy állnak a dolgok azzal a csajjal, akit pár hete nem sikerült elijesztened?

A haverommal havonta egyszer vagy kétszer beültünk koktélozni vagy vacsorázni. Mindketten heti nyolcvan órát dolgoztunk a cégnél, úgyhogy nem volt túl sok szabadidőnk.

Trent összevonta a szemöldökét.

– Elvittem a lányt egy elegáns étterembe. Másnap hagytam neki egy üzenetet, hogy nagyon jól éreztem magam vele, de azóta sem hív vissza.

– A szokásos téma volt napirenden vacsora alatt? Szerzői jogok és szabadalmak?

– Rohadj meg!

Felnevettem. Természetesen csak tréfáltam. Trent valójában nagyon jó humorral rendelkező srác, okos és menő. A lány sajnálhatja, hogy kihagyta, de ezt a világért be nem vallottam volna a haveromnak.

– Na és te? – érdeklődött Trent. – Mi a helyzet azzal a barna csajjal? Olyan kedvesnek tűnt.

– Vége. Elbukott a második teszten.

Trent a fejét ingatta.

– Te meg a nevetséges tesztjeid! Mikor jutott túl valaki is a második körön?

A pincérnő kihozta Trent borát és az én sörömet, majd ismét eltűnt. Pontosan tudtam, mikor fordult elő utoljára, hogy egy nő átment az úgynevezett nevetséges tesztemen. Bár nem említettem, hogy ennek már jó ideje volt, nem akartam adni a lovat a barátom alá.

Trent tovább piszkált.

– Komolyan már, mikor?

– Nem tudom…

– Dehogynem tudod! Te arra is emlékszel, amit az anyaméhben hallottál, Decker. – Megrázta a fejét. – Az a bőröndös csaj volt, mi? A vörös hajú, akivel eltöltöttél egy hétvégét, és aki hétfőn reggel úgy eltűnt, mint szürke szamár a ködben. Mi is volt a neve? Summer?

Hosszan belekortyoltam a sörömbe.

– Autumn.

Tíz hónap telt el azóta, hogy beléptem abba a kávézóba, hogy kicseréljük a bőröndünket, és három nappal azután láttam Autumn-öt utoljára. Azért találkoztunk, hogy kicseréljük a poggyászokat, és végül záróráig üldögéltünk a Starbucksban. Utána elmentünk vacsorázni, majd később, miután az étterem bezárt, elmentünk hozzám. Autumn W. Miután lelépett, képes voltam még egy szabadnapot is kivenni – hét év óta először, hogy elkezdtem dolgozni a Kravitz, Polk és Hastingsnél.

Egész hétvégén alig aludtunk, miközben tulajdonképpen nem feküdtünk le egymással. Ez megint újdonság volt számomra – három éjszakát eltölteni egy nővel úgy, hogy nem fekszem le vele. Egyébként meg életemben nem voltam ennyire felpörögve attól, hogy megismerkedtem valakivel, és azt hittem, a dolog kölcsönös. Éppen ezért lepődtem meg annyira, amikor hétfő reggel kiléptem a zuhany alól, és a lakás üres volt. Sehol egy levélke. Sehol egy telefonszám. Még a vezetéknevét sem kérdeztem meg. Egyetlen használható nyom volt, amire támaszkodhattam: egy összehajtott papírlap, valami fura lista, amit elfelejtettem visszatenni a bőröndjébe, miután átkutattam. Még mindig itt volt a pénztárcámban, ebben a pillanatban is. Persze, ezt sem fogom Trent orrára kötni.

– Ugye tudod, miért nem tudtál egyetlen hibát sem felfedezni abban a csajban? – kortyolt bele a borába Trent. – Mert faképnél hagyott. Ha nem tette volna, biztosan megbukik valamelyik teszteden. Talán felvehetnéd a tesztfeladatok közé a nem hagy faképnél című pontot. Akkor nem ácsingóznál olyan lány után, aki lelécel. Mi lett azzal, akivel a múlt héten ismerkedtél meg a McGuire’sben?

– Másnap elmentünk vacsorázni…, nem volt semmi figyelmeztető jel. Megkérdeztem tőle, szereti-e a hokit. Azt mondta, imádja, és másnap szívesen átjön meccset nézni. Egész első félidőben a telefonján játszott. Azt sem tudta, hány negyed van egy meccsben!

– Szerinted az a gond, hogy egy gondolatnyival megtoldotta az igazságot. De szerintem jó, hogy azt mondta, szereti a hokit. Azt jelzi, hogy hajlandó kompromisszumot kötni, és megülni a seggén, amíg te hokit nézel, csak azért, hogy egy kicsit együtt legyen veled. Muszáj annyira szeretnie a sportot, hogy minden percben azt kelljen néznie?

– Nem, egyáltalán nem. De amikor megkérdeztem tőle, szereti-e a hokit, azt válaszolta, hogy „imádom, állandóan azt nézem”. Ez eléggé következetlen viselkedés. Ha az, amit tesz, és amit mond, nem klappol, akkor az nálam figyelmeztető jel. – Kiittam a sörömet. – Valamint másnap küldött egy képet a cicijéről.

Trent a fejét ingatta.

– Ez csak nálad számít negatívumnak egy nő esetében.

Nálam legalább egy hónapig tilos a meztelen szelfi. Akkor is, ha én kérem. Most azonban rájöttem, hogy elég szemét dolog, ha kérek valamit egy nőtől, amit meg is kapok, és aztán ellene fordítom, de ilyen ez a játék.

Megráztam a fejem.

– Én is szeretem a meztelen szelfiket. De ha egy nő alig egy hét ismeretség után küld meztelen szelfit, az figyelmeztető jel a szememben.

– Ahogy gondolod. Én bármikor bármilyen meztelen szelfit elfogadok egy nőtől.

Elvigyorodtam.

– Az a gond, hogy te csak olyan csajokat vonzol, akik úgy néznek ki, mint te, szóval ez tulajdonképpen gyermekpornográfia.

– Seggfej!

A beszélgetés szokás szerint átterelődött a szánalmas magánéletünkről a sportra, majd végül ismét a munkáról kezdtünk beszélni. Napokon keresztül tudnánk dumálni róla, de mostanában arról folyt köztünk a szó, hogy engem megtesznek-e üzlettársnak, vagy sem.

– És hogy áll a szavazás? – érdeklődött Trent.

Komoly versenytárssal kellett szembenéznem. A cégünk minden ötödik évben lehetőséget ad a két legjobban teljesítő ügyvédnek, hogy üzlettárssá váljon. Általában tíz-tizenkét év után lehetett ilyesmire számítani, én viszont alig hét éve voltam a Kravitz, Polk és Hastings alkalmazottja, amikor az öreg Kravitz pár hónapja szólt, hogy felmerült a nevem. Ha idén bekerülök, én leszek a legfiatalabb társtulajdonos a cég történetében – erre pedig igencsak fentem a fogamat. Az, hogy rekordot döntök, még a pluszkeresetnél is többet nyomott számomra a latban, pedig már most sem volt elég időm elkölteni azt a pénzt, amit kerestem.

– Szerintem csak Rotterdamot és Dicksont kell meggyőznöm, hogy megszerezzem a kétharmadot, amire szükségem van.

– Pöcsfej Dicket könnyű lesz zsebre vágni, a te részlegeden dolgozik.

– Tudom. De mostanában nem sok alkalmam volt nyalni neki. Emellett azt is megtudtam, hogy ha rám szavaz, és társtulajdonos leszek, akkor az ő rekordját fogom megdönteni. Pöcsfejt nyolc év után nevezték ki.

– Francba! Akkor csak reménykedni tudsz, hogy Pöcsfej egója kisebb, mint a tiéd!

– Ne is mondd…

Majdnem tizenegy óra volt, mikor eljöttünk az étteremből. Kifelé menet megszólalt a telefonom. Megnéztem, ki hív, és a fejemet ingattam.

– Fesd az ördögöt a falra…

– Ki az?

– Pöcsfej.

– Elég késő van ahhoz, hogy ilyenkor hívjon, nem?

– Igen, elég későre jár. De ezek szerint sosincs elég késő a seggnyaláshoz. – Fogadtam a hívást. – Donovan Decker.

– Decker. Szívességet kérnék.

– Hogyne. Miről van szó, főnök?

Ahogy Trent rám pillantott, a közismert fejő mozdulatot imitáltam fel-le pumpáló ujjaimmal.

– El kéne vállalnia még egy pro bono esetet.

Bassza meg! Az évi keretemet már így is kilőttem. A partnerszavazás előtt muszáj minden egyes órámat kiszámláznom, nem kellene olyan üggyel töltenem az időmet, amivel egy petákot sem keresek. Mégis… szükségem van Dicksonra, úgyhogy kénytelen leszek összeszorítani a fogamat, és elvállalni az ügyet.

– Semmi gond. Küldje át az anyagot, reggel első dolgom lesz átnézni.

– Most azonnal kezdenie kéne.

– Most?

– El tud menni a hetvenötös körzeti rendőrőrsre?

A nap bármelyik szakaszában ez volt az a hely, ahová a legkevésbé vágytam. Összevontam a szemöldökömet.

– Hogyne – válaszoltam.

– A srác neve Storm, még kiskorú.

– Ez a keresztneve vagy a vezetékneve?

– Azt hiszem, a vezetékneve. Storm néven fut, úgyhogy nem tudom, mi a keresztneve. A mellé kirendelt szociális munkás hölgy már elindult, találkozni fog vele.

– Rendben, semmi gond.

– Kösz, Decker. Az adósa vagyok!

Bontottam a hívást. Remélem, ez a seggfej két hónap múlva emlékezni fog erre a mondatára!

• • •

Több mint tizenhárom éve nem jártam ezen a helyen, mégis abban a pillanatban felismertem a szagot, amint beléptem. Próbáltam elhessegetni az emléket, és egyenesen a recepció felé indultam.

– Jó estét kívánok! Van itt valami Storm nevű kölyök? Nem tudom, hogy ez a vezetékneve vagy a keresztneve…

– Ki kérdezi?

– Az ügyvédje vagyok.

Az öreg róka végigmért.

– Gondolom, ez valami puccos cég pro bono ügye…

– Jól gondolja. Szóval, itt van a fiú?

A zsaru felemelte a telefont, és bepötyögött pár számot.

– Van itt egy szépfiú, Stormot keresi. Ahogy elnézem, magasabb az órabére, mint a volt nejem szemétláda válóperes ügyvédjéé, akinek tejelnem kellett, szóval… nem kell kapkodni.

A rendőrök nincsenek különösebben oda a védőügyvédekért, ingattam a fejemet.

– Valami eredetibb hobbit kéne találnia. Elég közhelyes itt szívózni az összes ügyvéddel. Amúgy, ettől eltekintve, azt hiszem, nem kell emlékeztetnem magát, hogy most azonnal leállítanak bármiféle kihallgatást. És feltételezem, megkísérelték jóhiszeműen felkeresni a gyerek szüleit vagy a gyámját, mielőtt bármit is kérdeztek tőle.

– Biztos benne, hogy nem a srác rokona? Ugyanez a nyerő hozzáállás van meg benne is. – A rendőr a helyiség másik vége felé intett, majd újra a számítógép képernyőjét kezdte bámulni. – Helyezkedjen el kényelmesen azon a szép kis fapadon! Amikor ráérek, fogom szólítani.

Felsóhajtottam, de tudtam, hogy teljesen értelmetlen a rendőrségen vitatkozni. Úgy tettem, ahogy mondták, és leültem a padra. Fél órával később a telefonomba merülve éppen az e-mailekre válaszoltam, amikor hallottam, hogy az őrmester az Augustus Storm nevet mondja. Megint telefonált, viszont most ott állt egy nő az asztala előtt.

Augustus, mi? Elvigyorodtam. Nem csoda, hogy a kölyök a Storm nevet használja. Amúgy is nehéz a környéken megbecsülést kivívni, hát még akkor, ha az embert az Augustus névvel áldották meg. Megigazítottam a nyakkendőmet, és felálltam, hogy odamenjek a nőhöz, akiről feltételeztem, hogy a fiú szociális munkása. Azonban ahogy az arcélére pillantottam, megálltam.

Megmerevedtem.

Az arcéle furcsán ismerősnek tűnt…

Miközben bámultam, a nő beszélni kezdett az őrmesterhez, így közelebb hajoltam, és füleltem.

Az a hang…

Ezt az édes, könnyed hangot ezer közül is megismerném – ez a hang képes bárkit elküldeni a francba úgy, hogy az illető észre sem veszi.

Amikor az őrmester felém mutatott, és a nő elfordult, akkor döbbentem rá, hogy ez a nő engem küldött el anno a francba – bár nem szavakkal, hanem tettekkel. Összenéztünk, én elmosolyodtam, ő azonban nem viszonozta. Ahogy elindultam, a nő tágra nyílt szemmel bámult rám.

– Helló, Autumn!