Kockázatos kaland

Chapter 2

Autumn

Egyértelmű, hogy ehhez kezdek túl öreg lenni.

A kanapéra hajítottam a nagy rakás levelet, és leültem. Alig volt este hat óra, mégis úgy éreztem, legszívesebben bebújnék a takaró alá, hogy véget érjen ez a nap. Jó lett volna, ha valahol kipihenhetem a négynapos mininyaralásomat. Még szerencse, hogy egy teljes hétvégét adtam magamnak, hogy visszazökkenjek a rendes kerékvágásba. A vegasi csajos utazásunk, vagyis Anna barátnőm megelőlegezett koszorúslánybulija – ahol a tervek szerint egész nap a medence mellett heverészünk, és szépíttetjük magunkat – hajnalba nyúló bulizássá alakult át, és ma reggel elaludtam, így majdnem lekéstem a gépemet hazafelé. Régen ittam utoljára két pohár bornál többet egy hét leforgása alatt, és mind a huszonnyolc évem súlyát a vállamon éreztem, mielőtt a nap lement ezen a péntek estén. Hála az égnek, hogy holnap nem kell dolgoznom!

Futólag eltűnődtem, hogy a kutyaharapást szőrével módszer alkalmazásával bambuljam-e a Netflixet egy üveg áfonyás vodka társaságában, de aztán megszólalt a telefonom, ami visszarántott a valóságba.

Jaj…

Az Apa felirat jelent meg a kijelzőn. Jobban tettem volna, ha felveszem és túlesek rajta, de egyszerűen nem volt hozzá erőm. Bár megmenekültem attól a stressztől, amit az apámmal folytatott beszélgetés kikerülhetetlenül jelentene, mégis eszembe jutott valami, amit egész délután húztam-halasztottam, a mosás. Nem túl kellemes foglalatosság számomra, főleg azért, mert ehhez a társasház sivár alagsorában elhelyezkedő mosodában kell üldögélnem. Pár hónappal ezelőttig mindig elindítottam a mosást, majd negyvenöt perc múlva újra leballagtam, hogy áttegyem a ruhákat a szárítóba. Azonban ezt a szokást levetkőztem, amikor egy teljes adag ruha – vizes bugyik és melltartók – nyomtalanul eltűnt. Ki a fene lop vizes ruhákat? Ha legalább félig szárazak lettek volna! Mindegy, drága lecke volt ez nekem, és most már csak akkor léptem ki az alagsorból, amikor minden ruhám tiszta és száraz volt.

Nagy sóhajjal, duzzogva a hálószobámba mentem, ahol a bőröndöm még az ágyon hevert, és kinyitottam a cipzárt. Felülre egy szövetszoknyát csomagoltam, amit végül nem vettem fel, és arra gondoltam, hogy kiakasztom a fürdőszobában, hátha pár zuhanyzás után kilógja magát. A vasalást ugyanúgy utáltam, mint az alagsori mosást.

Azonban amikor felnyitottam a bőröndöt, nem a szövetszoknyám volt legfelül. Először azt hittem, biztos átvizsgálták a táskámat, és csak úgy visszadobálták a holmimat…, bár a hegyes orrú cipő, amit kiemeltem, biztosan nem az enyém volt.

Francba!

Rémülten kutattam át a bőröndöt.

Tréningnadrág, futóruha, elegáns ing… Elöntött valami rettenetes érzés, és kétségbeesetten keresni kezdtem a bőröndcímkét. A benne lévő papírt nem töltöttem ki, de a bőrcímkén kívülről dombornyomottan szerepelt a monogramom.

Ezen viszont… nem volt monogram.

Basszus, basszus, basszus!

Nem a saját táskámat vettem le a szalagról! Kivert a veríték. Az összes sminkcuccom abban a bőröndben volt, nem beszélve a minimum egyhetes útra csomagolt legjobb cipőimről és ruháimról! Vissza kell őket szereznem! Kiszaladtam a konyhába, lekaptam a telefonomat a töltőről, és rágugliztam a repülőtársaság telefonszámára. Miután fél tucatszor ide-oda kapcsoltak, végül megszólalt a rögzítő.

– Köszönjük, hogy az American Airlinest választotta. A korábban nem tapasztalt hívásmennyiség-növekedés miatt az előre látható várakozási idő negyvenegy perc.

Negyvenegy perc! Hangosan kifújtam a levegőt. Remek! Egyszerűen remek!

Addig is, amíg kihangosítva vártam a kapcsolásra, és hallgattam a zörejszerű zenét, rádöbbentem, hogy bárkinek is a csomagja van nálam, könnyen lehet, hogy az illetőnél van az enyém. Még meg se néztem a bőröndcímkét, hátha – az enyémtől eltérően – szerepel rajta egy név.

Visszaszaladtam a hálómba.

Bingó!

Donovan Decker – elég jól csengő név. És itt lakik a városban! Szerencsére Donovan még a telefonszámát is megadta! Nem lehet ilyen egyszerű, ugye? Kételkedtem, de tekintve, hogy még mindig volt negyven percem, mielőtt bárkivel is beszélhetnék a légitársaságnál, úgy éreztem, egy próbálkozással nem veszítek semmit. Úgyhogy bontottam a hívást, és elkezdtem beütni a címkén található számokat, aztán úgy döntöttem, beütöm a *67-et is, hogy titkosítsa a számomat. Amilyen mázlista vagyok, nincs is a fickónál a bőröndöm, ellenben egy perverz állat.

Nagyon meglepődtem, amikor első csörgés után egy férfihang szólalt meg a vonal túlsó végén. Még azt sem találtam ki, hogy mit mondjak.

– Ööö, helló! A nevem Autumn, és azt hiszem, nálam van a poggyásza.

– Ez gyors volt! Az imént tettem le a telefont a kollégájával.

Biztos azt hitte, a légitársaságtól telefonálok.

– Ó, nem, én nem az Americannek dolgozom. Ma reggel érkeztem haza, és biztosan nem a megfelelő csomagot kaptam le a szalagról a JFK-n.

– Mi a monogramja?

– A monogramom?

– Igen, tudja, a vezetékneve első betűje és a keresztneve első betűje.

Égnek emeltem a tekintetem.

– Tudom, mi az a monogram. Csak nem tudom, miért kérdi a… Ó! Ez azt jelenti, hogy magánál van a bőröndöm? A címkén dombornyomással szerepel a monogramom.

– Az attól függ, mi a monogramja, Autumn. Az első betű stimmel.

– A monogramom A. W.

– Akkor úgy tűnik, valóban maga a kis tolvaj, aki elcsente a bőröndömet.

Igaz, hogy nem néztem meg a bőröndcímkét, de sértőnek éreztem, hogy tolvajnak nevez.

– Akkor nem vagyunk mindketten tolvajok? Mivel magánál meg az én bőröndöm van!

– Csak azért vittem el a magáét, mert ez volt az utolsó, ami ott volt a szalagon. Tudja, magától eltérően, én megnéztem a bőröndcímkét, amikor legelőször elhaladt az orrom előtt. Mikor láttam, hogy nem az enyém, meghagytam a jogos tulajdonosának. De az elveszett poggyászok ügyfélszolgálatánál legalább húszan álltak sorba, és én késésben voltam egy megbeszélésről. Úgyhogy túszul ejtettem azt az egy bőröndöt addig, amíg a légitársaság meg nem oldja a problémát.

Behúztam a nyakam.

– Ó! Bocsásson meg!

– Semmi gond. Itt van New Yorkban?

– Igen. Esetleg találkozhatnánk, hogy kicseréljük a bőröndöket?

– Persze. Mikor és hol? Most nem érek rá, de egy-két óra múlva már igen.

A címkén Upper East Side-i cím szerepelt, én viszont a West Side-on laktam, a belváros felé.

– Találkozhatnánk a Nyolcvanadik utca és a Lex sarkán a Starbucksban? – Ez hozzá közelebb volt, de így legalább csak egy állomást kellett metróznom a bőrönddel.

– Nincs kifogásom az ellen, hogy találkozzunk. Hánykor?

Ez elég fura beleegyezés volt, és valahogy kihangsúlyozta a kifogás szót. De hé, visszakapom a bőröndömet! Azonban mi lesz, ha kiderül a pasasról, hogy valami fura fazon? Igaz, hogy a telefonszámomat titkosítottam, és nyilvános helyen találkozunk.

– Mondjuk nyolckor?

– Akkor nyolckor!

Azt éreztem, mindjárt leteszi.

– Várjon! – kiáltottam. – Honnan fogom felismerni?

– A bőröndje ott lesz a kezemben, Autumn W.

Felnevettem.

– Jaj, igen, bocsánat…, hosszú hetem volt Vegasban.

Lehajoltam, és kiemeltem a cipőt a bőröndből. Ferragamo. Nagyon drága. És nagy is. Gyorsan belekukkantottam, és láttam, hogy 47-es. A bennem megbújó kamasz lánynak önkéntelenül is az jutott eszébe, hogy nagy láb, nagy… Emellett a pasasnak mély, szexi hangja volt. Ha letesszük, tuti közelebbről is megismerkedem a bőröndje tartalmával.

– Akkor nyolckor találkozunk – mondta Mr. Decker.

– Rendben, viszlát – válaszoltam. Már majdnem letettem, amikor valami eszembe jutott. Ó, jézusom! – Halló…, várjon…, ott van még?

Egy-két másodperc után újra megszólalt a szexi férfihang.

– Mi a baj?

– Ööö… kinyitotta… a táskámat?

– A reptéren, amikor észrevettem a monogramot a címkén, kicipzároztam, hogy megbizonyosodjak róla, hogy nem az enyém.

– És látott… valamit?

– A tetején egy rózsaszín tangát, úgyhogy elég gyorsan rájöttem, hogy nem az enyém. De nem kutattam át, ha erre gondol.

Elfelejtettem, hogy az utolsó pillanatban bedobtam azt a pink tangát. A szállodában indulás előtt még utoljára körülnéztem, és a tanga ott lapult az egyik fiók hátuljában. De inkább lássa meg a bugyimat, mintsem a táskám egyéb tartalmát. Megkönnyebbülten felsóhajtottam.

– Oké, remek, köszönöm. Akkor nyolckor a Starbucksban!

– Hé, álljon meg a menet, ne olyan gyorsan! Elég idegesnek tűnt a gondolattól, hogy esetleg átnéztem a táskáját. Valami tiltott dolgot rejteget? Nem egy droggal teli bőrönddel fogok mászkálni a városban, ugye?

Nagy nehezen kipréseltem magamból egy mosolyt.

– Nem, egyáltalán nem. Csak… jobb szeretném, ha nem nézné át a táskámat.

– Maga nem kutatta át az enyémet?

A cipőre pillantottam a kezemben. Az, hogy kivettem egyetlen aprócska cipőt, még nem átkutatás, ugye? Nem.

– Nem, nem kutattam át.

– És tervezi? – érdeklődött a férfi.

Fogalmam sem volt, hogy néz ki ez a pasas, most mégis azt éreztem, hogy mosolyog.

– Nem – füllentettem.

– Jól van, akkor megegyeztünk. Én nem nézem át a maga táskáját, és maga sem nézi át az enyémet.

– Oké, köszönöm.

– A szavát adja, Autumn W.? Lehet, hogy az én táskámban is vannak dolgok, amiket nem szeretném, ha meglátna.

– Például?

A férfi felnevetett.

– Viszlát nyolckor!

Miután letettük, visszadobtam a cipőt a bőröndbe, és lehajoltam, hogy becsukjam. De ahogy a cipzár után nyúltam, győzött a kíváncsiság. Csak szórakozott velem, vagy tényleg van valami a bőröndjében, amit nem szeretné, hogy meglássak? Persze tudtam, hogy az enyémben mi van, amitől még jobban furdalt a kíváncsiság.

Megráztam a fejemet, és elkezdtem behúzni a bőrönd cipzárját. Félúton azonban hangosan felnevettem. Kit akarok átverni? Most, hogy nem kellett mosnom, majdnem két teljes órám volt, amíg Nagylábúval találkozom. Ez a bőrönd két órán keresztül hívogatna, és szinte biztos, hogy végül beadnám a derekamat, úgyhogy miért nem kímélem meg magamat a szenvedéstől, és kukkantok bele egy icipicit? Utána megnyugodnék. Donovan Decker sosem tudná meg, hogy nem tartottam be az egyezségünk rám eső részét. Nem beszélve arról, lehet, hogy a pasas épp könyékig turkál az én bőröndömben. Ebben az esetben úgy tisztességes, ha én is átnézem az övét, nem?

Pár másodpercig harapdáltam az ajkamat, mert elöntött a bűntudat, de gyorsan elhessegettem. Természetesen helyesen cselekszem.

Úgy éreztem, minden jogom megvan hozzá, így kicipzároztam a bőröndöt, és egy percig memorizáltam, mi hol van: legfelül egy összehajtott, fehér ing, a két oldalon egy-egy cipő, sarokkal felfelé. Ezeket óvatosan kiemeltem, és az ágyra helyeztem a bőrönd mellé, ugyanabban a sorrendben. A következő rétegben újabb összehajtott ruhák következtek: két drága, elegáns ing, egy tréningnadrág, boxeralsók, néhány póló, az egyiknek az elején ismerős volt a dombornyomás, ezért szétnyitottam, hogy lássam, mi áll rajta. Harvard jogi kar.

Jaj! Na ne, ügyvéd! Nem csoda, hogy van pénze Ferragamóra.

A ruhahalom alatt fehér szennyeszsák volt – az a fajta, amit a szállodában adnak, hogy beletegyük a tisztítandó ruhát, de legtöbben arra használják, hogy a szennyesüket tegyék bele. Mivel nem volt kedvem büdös zoknikat átnézni, elkezdtem visszapakolni a bőröndbe az ingeket, és némi csalódottságot éreztem. De amikor lesimítottam a ruhákat, a műanyag szennyeszsákban valami keményen kidudorodott. Újra kivettem a ruhákat, és belenéztem, abban a reményben, hogy… Nem is tudom, mire számítottam. Bár arra, amit találtam, egyáltalán nem.

A zsákban legalább húsz vagy harminc miniatűr samponosüveg volt, olyan, amilyet szállodákban szoktak adni. Sőt, ahogy közelebbről megnéztem, rájöttem, hogy némelyik balzsam volt, de akadt köztük testápoló is. Legalul három pici varrókészlet bújt meg, és fél tucat előcsomagolt fogkefe – az a fajta, amit a recepción adnak, ha a vendég otthon felejti a sajátját.

Mi a fenét művelt Nagyláb? Kirabolta a szobaasszonyt? Az ilyesmit – igaz, kisebb mennyiségben – általában az én bőröndömben lehet fellelni, mivel szinte mindig le vagyok égve. De valakitől, aki a Harvardra járt és hétszáz dolláros cipőt viselt, az ember nem számít ilyesmire.

Most még kíváncsibb lettem, vajon ki ez a Donovan Decker.

• • •

Majdnem húsz perccel a megbeszélt időpont előtt érkeztem a Starbucksba, úgyhogy ittam egy presszókávét gőzölt mézes mandulatejjel és tejszínhabbal. Már a rendelésnél összefutott a számban a nyál, és csak az édes, krémes ital járt a fejemben. Drága kávékkal szoktam kényeztetni magamat, bár a szerény költségvetésem és az ötdolláros számla miatt ez ritkám fordult elő.

A pult végén álltam, és vártam a rendelésemre, miközben szórakozottan a telefonomat nézegettem. Az ajtón belépett egy férfi, aki azonnal megragadta a figyelmemet.

Ó, hű!

Na, ez aztán a jóképű pasi! Az, hogy magas, sötét hajú és jóképű, tökéletesen semmitmondó leírás. Szépen formált, férfias csontozatú arcát koromfekete haj keretezte, ajka telt és sasorra feltűnő. Nem én voltam az egyetlen, akinek feltűnt ez a férfi; figyeltem, ahogy Adonisz hátralépett, hogy kitárja az ajtót egy hölgy előtt, aki épp kilépett a boltból; a szerencsétlen nő egyetlen pillantást vetett rá, és szó szerint megbotlott a saját lábában.

A férfi láthatóan nem jött rá, hogy a kis balesetet ő okozta; kinyújtotta a kezét, hogy felsegítse a nőt, rávillantott egy szívdöglesztő mosolyt, majd bejött. Világoskék szeme körbejárt a helyiségen, és egyenesen belenézett az én kigúvadt szemembe. Zavarba jöttem attól, hogy rajtakapott, hogy bámulom, így gyorsan újra a telefonommal kezdtem matatni. Néhány másodperc múlva még mindig úgy tettem, mintha lebilincselt volna a kijelzőm, amikor valaki megállt előttem. Felpillantottam, és néhányat pislogtam. A pasas az ajtóból félszegen rám mosolygott.

– Sikerült visszafognia magát?

– Tessék? – kérdeztem homlokráncolva.

A férfi szemében vidámság csillant, és halkabbra fogta a hangját.

– Lefogadom, hogy nem!

Egy suta pillanatig bámultam, majd végül megráztam a fejemet.

– Mégis mi a csudáról beszél?

A férfi összevonta a szemöldökét.

– Megegyeztünk, emlékszik? Én nem nézem át a magáét, ha maga sem kutatja át az enyémet.

Végignéztem, ahogy ez a pasas bejött, majd megállt előttem, és legalább egy teljes percen át bámultam, és csak most döbbentem rá, hogy valami van a kezében.

– Ó, istenem! Magánál van a bőröndöm!

Felnevetett, de még mindig zavartnak tűnt.

– Mit képzelt, mégis miről beszélek?

– Én… nem is tudom. Semmit nem értettem.

– Azt hittem, látott, amikor bejöttem.

Láttalak is. De az arcodnál lecövekelt a pillantásom.

– Nem, nem láttam. Bocsánat, azt hiszem, teljesen lefoglalt a mobilom.

A pult mögött álló barista a nevemet kiáltotta. Örültem, hogy némi távolságot csempészhetek kettőnk közé; szükségem volt egy kis időre, hogy összeszedjem magam, bár pár másodperc múlva még mindig kissé zavart voltam.

– Köszönöm, hogy találkozhattunk, hogy kicseréljük a bőröndöket – mondtam. – Nagyon sajnálom, hogy nem a sajátomat vettem el.

– Semmi gond.

Előretoltam a bőröndjét, és elengedtem a fogóját, de Adonisz nem így tett. Mi több, kicsit közelebb húzta magához az én bőröndömet.

– Mielőtt megejtjük a cserét… – Félrehajtott fejjel tanulmányozta az arcomat. – Szeretném tudni, hogy állta-e a szavát.

Én is félrehajtottam a fejemet.

– És ha azt mondom, hogy nem?

– Akkor bírságot kell fizetnie azért, mert megszegte az egyezségünket.

Kíváncsian felvontam az egyik szemöldökömet.

– Bírságot?

A férfi bólintott.

– Így van. Ezért bírság jár.

Felnevettem, és felemeltem a kávémat, hogy igyak egy kortyot.

– Most érkeztem haza Vegasból, ahol egy csajos minivakáción voltam. Szerintem ez a túlárazott ital a maradék öt dolláromat is leszipkázza a számlámról.

– Nem pénzbírságra gondoltam.

– Akkor mire?

Egy pillanatig megvakarta az állán a borostát.

– Kénytelen lesz meginni velem egy kávét.

Ez a pasi komolyan úgy gondolta, hogy ez nehezemre esik? Vacilláltam, hogy mit válaszoljak. Ha elmondanám az igazat, az nagyon kínos lenne, hiszen mégis átnéztem a személyes holmiját. Másfelől viszont egy kávé mellett jobban szemügyre vehetném. De mégiscsak egy vadidegenről van szó… Igaz, hogy amikor neten ismerkedek, akkor általában kávézóba beszélem meg a randit, és valószínűleg többet tudok erről a pasasról így, hogy átnéztem a bőröndjét, mint amennyit egy online chatben megtudnék róla. Nem beszélve arról, hogy mostanában a netes randipartnereim közül senki nem nézett ki úgy, mint Donovan Decker. Mi több, jó ideje nem volt több senkivel egy kávénál.

Ahogy a válaszon merengtem, Adonisz tekintete az arcomat pásztázta. Mosolya elárulta, hogy előre tudta, hogy átkutattam a táskáját. Akkor meg mi ez?

Kihúztam magam, és belenéztem a szemébe.

– Az illető szobaasszony megsérült a garázdaság során?

Egy pillanatra összehúzott szemmel meredt rám, majd hatalmas mosoly terült szét az arcán. Az egyik ülőgarnitúra felé mutatott.

– Csak ön után, Autumn W.!