SZÖKEVÉNYEK
Milán abból is megállapította, milyen régen él már a hegyek között, hogy a szakálla egyre nőtt, az étele pedig egyre fogyott. Már csak egy kis szalonnabőr volt a zsákjában, azt dörzsölte a csonttá száradt kenyérhez, a konzervdobozból is kikapargatta a rátapadt lekvárt.
Amikor elindult, azt hitte, egy-két napig tart az egész, azalatt bizonyára találkozik a társaival. Mi lesz, ha az utolsó harapás is elfogy? Ezt nem gondolta végig. Megszokta, hogy felfelé kapaszkodjon a gondolataival, ami lefelé vitt, a félelembe, zűrzavarba, annál megállt.
Az édesanyja jutott eszébe, meg a húga, de visszatolta őket a gyermekkorba. Nem akarta úgy látni őket, ahogy utolsó este álltak az ablaknál, meghintve az utcai lámpa fényével, amelytől olyanok lettek, mint egy szénrajz, mozdulatlanok és mer
