a véget ért világ

A lágyan szemerkélő eső pici foltokkal lepte el az aszfaltot, a hűvös szél összeborzolta a kislány haját, és mindenhova bevackolta magát az utcácskában. Tele volt régen épített, alig gondozott házakkal, ebben a nyugtató szürkeségben mégis szépnek és fenségesnek hatottak, bonyolult mintájukkal és sokszor gondozatlan kertjeikkel. Az egyik házban valaki sok kis kertitörpét rakott a pázsitra, amik folyamatosan olyan bárgyú mosollyal néztek a ház előtt elmenőkre, és össze-vissza voltak elrendezve, mintha a gazdájuk sem tudta volna igazán, mit kezdjen velük. Az aszfaltot pocsolyák sokasága lepte el, és ha több ideje lett volna, mindegyikbe külön beleugrott volna, nagyokat nevetve. A szülei mindig megszidták érte, de emiatt csak még jobban elkezdte szeretni, és nem azért, mert ezzel valami olyat csinált, amit nem szabadott volna – azért, mert azt csinálta, amit akart. Egy erősebb fuvallat után kis kezeivel összébb húzta magán a piros esőkabátot, és futni kezdett egy kicsi fehér állat után. A cica felugrott az egyik kerítésve, és onnan folytatta útját, fürgén szedve hosszú lábait. Kis idő után elhagyták a zsúfolt lakónegyedet, és kiértek a város szélére. A lány egyszer majdnem elcsúszott, és leesett a vizes földre, végül viszont sikerült megtartania az egyensúlyát. Fájtak a lábai, a bordái közé beakadt a levegő, de úgy döntött, ha már eljött idáig ezért a kis szőrpamacsért, elkapja. A macska befutott egy kisebb romos épületbe, ő pedig megtorpant. Nem nagyon akart bemenni a szeméttel és porral teli helyre, érezte, hogy anélkül is meg fog szidódni, amiért ennyire messzire eljött egymagában, egy ismeretlen macskáért. Magának sem merte bevallani, de félt betenni a lábát a házba – olyan helynek érezte, ahol a vele egykorú lányok könnyen eltévedhetnek. A nadrágja sáros és vizes lett a sok futástól, haja az arcára tapadt, kezecskéit a zsebében próbálta melegen tartani, miközben dacosan nézett a macskára, aki egyenesen rászegezte éles tekintetét az egyik rom tetejéről. Égkék szeme megenyhítette a lányt, de az arca változatlan maradt. Kapucniját levéve szólt a macskához, egy kis farönkön egyensúlyozva, hogy közelebb legyen hozzá az állat. – Hé – nézett rá a cicára, akinek hófehér bundája piszkosfehérré változott, és kitartóan figyelte őt. – Gyere le – kérte a lány, már elfáradt az állat üldözésében. Az égboltot óriási vattapamacsfelhők lepték el, az esőcseppek pedig egyre nagyobb erővel koppantak a földön. Ahogy esteledett, kezdett hidegebb lenni, a lehelete látszott a levegőben. A horizont magába nyelte az összes fényt, és ő félt, ha már semmi sem marad, nem fog hazatalálni.  Arra lett figyelmes, hogy macska hirtelen sokkal élénkebb lett, és elkezdett nyávogni. Valósággal látta, hogy ragyog kék szeme, akkor is, ha kevésbé volt már kivehető a szürkületben. Egy finom mozdulattal leugrott a magasból, és hangtalanul a lány felé indult, mégsem őt nézte. Olyan kecsesen mozgott, mintha nem is a földön, sokkal inkább a felhőkön lépkedett volna. Vékony hangján ismét nyávogni kezdett, a lány pedig hátrafordult. Egy vele egymagas fiú állt ott, kék kabátban, esernyővel. A szeme köré nevetőráncok rajzoltak barázdákat, miközben a kis állatot simogatta kezében tartva. Erre a piroskabátos halványan elmosolyodott, hiszen olyan aranyos látványt nyújtott az ismeretlen fiú a cicával a karjában. – A te cicád? – kérdezte megszeppenve, mert nem tudta, mit kellene mondjon, félt idegenekkel beszélni. A fiú ránézett a vizes hajtincsei alól, majd bólintott. – A nagymamámé, de én szoktam gondozni. Ne haragudj, hogy miatta megáztál, nem szokott ilyet csinálni. Biztos nagyon hálás, hogy utána jöttél – mondta kedvesen. – Szerintem nem szeret engem – suttogta a lány, szemét lesütve. – Nem szabadott volna idejönnöm, csak gondot okozok ezzel is a szüleimnek. – Egyre nagyobbá nőtt benne a félelem, olyan kicsinek és elhagyatottnak érezte magát ezen a helyen. Olyannak, mint az a ház volt. – Ha nem szeretne, nem hozott volna ide. – Nem értette, a fiú mire gondol. Ez a hely nem volt különleges, itt semmi nem volt ürességtől kongó házakon és utcákon kívül. Itt minden volt, amit nem lehetett szeretni. Akart beszélni a fiúval, a gyomrában egy csomó követelte, hogy kérdezzen, hogy igya magába minden szavát, addig a kis ideig, ameddig vele van, de megszólalni nem mert. Félt, ha egyetlen szó is kicsúszik a száján, ami igazán ki szeretne mondani, semmivé foszlik az őt körbevevő harmónia. – Haza kellene mennem. – Elkísérjelek? – Legszívesebben nemmel válaszolt volna, de egyedül még jobban félt, így hát ketten indultak el a város szíve felé. Sokáig csendben mentek egymás mellett, a fiú befogadta az esernyője alá, a kislány pedig szigorúan tartotta tőle a távolságot, de éppen annyira húzódott el, hogy ne érje a vállát az eső, ami továbbra sem akart enyhülni. Az utcák tele voltak kis, homályos fényekkel, amik házakból jöttek, vagy fényszórókból. Az autók moraja is elérte őket, a cica pedig halkan dorombolt a mellete lévőhöz bújva. A lány a macskákon gondolkozott és a saját viselkedésén. Hiszen olyan kiszámíthatatlan gyerek volt, tudta jól. Amikor másokkal volt, ők folyamatosan versengtek, hogy ki mászik fel hamarabb a mászóka tetejére, ki fut a leggyorsabban, ki tud megenni egyszerre több fagyit is gyorsan, torokfájás nélkül. Őt mégsem érdekelte egyik sem, olyan távol állt ettől a világtól. Akkor mászott fel a legmagasabb helyre, mikor senki nem látta, akkor rohant teljes erejéből, mikor senki nem volt vele, és akkor mert sok fagyit enni. Ő egyedül szerette megkóstolni az életet. Közeledtek a házuk felé, néha el-elbizonytalanodott, hogy biztos jó irányba mennek-e, hogy biztos jó-e ez így.  – Hogy hívnak? – szólalt meg a fiú, mikor egy játszótérhez értek. – Pipacs vagyok. És te? – Zente. – Mosolygott a hangja. A lány nem tudta, egyáltalán tud-e mosolyogni valakinek a hangja – vagy legalábbis olyan érzést kelteni, mintha azt tenné –, de a mellette állóét mégis ilyennek érezte. Elnézett, de nem szólalt meg. A játszótér egyik pontját figyelte. Nem sokkal később tovább indultak, ismét szótlanul. A kislány pontosan tudta, merrefele vannak, és hogy nemsokára hazaér – nem akart hazamenni, de közben mégis, és el akart bújni valami olyan helyre, ahol egyedül lehet, a plüssmacijával. Sáros cipőjét bámulta, egyszerre lépett a fiúval. – Egyszer a macskák fognak megmenteni – mondta a másik hirtelen, a lány pedig felé kapta fejét. A testében szétáradt valami megmagyarázhatatlan érzés, olyan volt, mintha a körülöttük lévő esőcseppek megdermedtek volna esés közben a levegőben. Abban a pillanatban az övék volt a város. Abban az egyszerre kellemes, de fullasztó szürkeségben ők voltak csak egyedül kint. A lány, szemét behunyva elképzelte az utcákat tele emberekkel, tele zsibongástól hangos vendéglőkkel és üzletekkel, túlcsordulva élettel. Nem teljesen értette, mi ez a fiúval és a macskákkal, de magába itta ezeket a szavakat, és tudta, érezte, hogy a fiú komolyan gondolja. Összemorzsolt barna gumicsizmájával egy vöröses levelet, ami az egyik pocsolya mellett volt, és fejét lehajtva szélesen elmosolyodott.