– Merre járunk, tudjátok-é?
Zolta tette fel a kérdést, mert hiába nézelődött, a tavasz végi tájra mintha köd borult volna. Pedig csak párás volt a lég, de nagyon. Amikor fellovagoltak a dombra, valóságos tengerben érezhették magukat: ameddig elláttak, a komor égbolt szürke fényét verték vissza a vizek. Két patak is kiöntött, a mélyedésekben talán húsz napja állhatott a víz. Az árterek kiterjedtek, egymásba értek, a vizek összefolytak.
Volt velük egy helybéli legény, ki e tájon nőtt fel. Az élre rúgtatott.
– Jó uram, ha követtek, hamarost a nagy karámhoz vezetlek titeket.
– Gyerünk – Zolta a két térdét szorította össze egy pillanatra, és a lova máris elindult. Így tettek a többiek is. Fajsz volt a sorban a harmadik. Arra kényszerültek a keskeny, száraz ösvényen, hogy egymás mögött lovag
