Ernye már annyira siket volt, hogy a kisebb zajokat meg sem hallotta.
Virág tudta, ha este lefekszenek, és a férje még nem alszik el, akkor sem lehet már vele beszélgetni. Valaha, miután elfújták a mécsest és jólesően körbevette őket a puha homály, nyúltak egymás felé a kezek, és halk szavak jutottak szájból fülbe. De az régen volt. Felnőttek a gyerekek, és a szomszédos apró kamrában aluszik Ara, a leányuk, ki hamarosan maga is felnő. Virág nemegyszer gondolt arra, hogy ennyi az élet? Kevés öröm, sok bánat? Nem történhetett volna fordítva?
Ernye ugyan ott feküdt mellette és aludt. Az asszony hallotta, hogy odakünn az ajtó elé vackolódik a kutya. A házuk és a kovácsműhely közé épített kisebbik fedél alatt meg Apor él asszonyával, Révával. „Lehet, hogy nemsokára unokám születik?” – jutott
