Az utat menekülők árasztották el.
Ameddig a szem ellátott, nemcsak a poros úton, hanem a mezőkön is vonultak az emberek. A kocsik nagy, tömör fakerekeikkel ugyan kénytelenek voltak az utakon maradni, a lovasok és a gyalog szaladók haladtak át réteken, mezőkön, nagy néha megtorpantak egy-egy kisebb dombon, bokrok között, fák árnyékában, bár kevés volt errefelé az erdő. Pihentek, közben valakit mindig kiállítottak őrködni, aki nyugat felé lesett, szemében kinek aggodalom, kinek rémület ült.
– Gli ungheresi vergono!
Gli ungheresi vergono!„Jönnek a magyarok!” A kiáltás nem szakadt le az ajkakról, többször ismétlődött. Kik már elfáradtak és alig álltak a lábukon, vagy éppen lerogytak a földre, azokat ezzel állították talpra a sietők. Anyák gyermekkel karjukban, nyereg nélküli lóra kapaszkodo
