A barátait visszaidéző portrékba is mindig belerajzolja önmagát – és nemcsak Nagy Imrét, a festőt járja körül, de Tamási Áront is. Karinthyt is így rajzolja meg, Németh Lászlót is. Nemkülönben a marosvécsi Helikon íróit vagy a budapesti Centrál népi táborát.
De az ironikus rajzait színező megértés és irgalom mégsem puhul soha ellágyulássá, sohasem vált át olcsó feloldozásba vagy megalkuvásba.
Nagyon kedves írás a Vadrózsa ága. De nagyon fájdalmas is. Írója megtalálta benne az igazi voltidőt, kalapjába fogta az önirónia madarát is, de igazában már egyiket sem tudta lehozni a hegyről – a kézirat megszakadt a 96. oldalon. Írások, művek sorának kellett volna még következnie. És nem utolsó novellái, nem is a sort lezáró drámái, de a Vadrózsa ága bizonyítja: következhettek volna.
Szeretett a
