Napfoltok

A DOHOGÓ

A DOHOGÓ

(Apor Péter)

Milyen szép a fiatalság! De csak a saját fiatalságunk. Mi hasznunk a máséból?

Egy hatvanéves öregúr dohog alsó-torjai udvarházában. Ez az öregúr fiatalkorában Erdélyből Bécsbe került, előkelő, hatalmas családokhoz volt bejáratos, grófnő feleséget szerzett, hazatérvén Küküllő megyei főispán lett, harminckét éves, amikor Háromszék főkirálybírája, harminchat éves, és báró lesz, három évvel később császári aranyláncot akasztanak nyakába. Ilyen szép a fiatalság. De azután minden ízét veszti. Amikor az ember átlépi a hatvanat, akkor már mások szereznek grófnő feleséget, másoké a főispáni szék, mások ízlelik az ételeket, a nőket, a vadászatokat és a lagzikat – mi szép van ebben?

Az öregúrnak nem tetszik az új Erdély, amelyben minden más, mint az ő fiatalságában volt. Hosszú, mérgelődő könyveket ír az erkölcsök változásáról, majd unalmában és csillapíthatatlan bosszúságában versre fordítja, amit előbb prózában írt meg:

Náj, módi, náj módi,

sok módi, rossz módi,

Elmulék az régi, igaz magyar módi.

Így kesereg az öregúr. Persze hogy elfogult. Persze hogy igazságtalan.

Ezerhétszáz után a Habsburgok keze elér Erdélyig, és a Királyhágón túli élet néhány év alatt erősen megváltozik. Ez az új Erdély kevély, cifra, felfordult állapotú és koldus, ő meg csak „Erdélynek régi együgyű alázatos idejében való gazdagságát” tudta dicsérni, egyedül azt tartja emberhez méltó életnek. Az öregúr különben nem afféle puha, fogatlan, örökkön káráló vénasszony. „Gyükeres székely” ő, a régi Erdélynek holtig hű, megmaradott fia: báró al-torjai Apor Péter. Amaz Opur nemzetségből való, akik Bálványosvárát építették, ősei erős indulatú pogányok voltak, s csak kemény harcok után vették fel a keresztény hitet. Természetesen ez is régen a múlté. Apor Péter buzgó katolikus – végrendeletében megelégedéssel dicsekszik, hogy protestáns embert vezetett vissza a katolikus egyház bástyái mögé.

Mi szúrja a „náj módiban”? Legelsősorban az a sok titulus! Midőn Báthory Zsigmond fejedelem átengedte Rudolf császárnak Erdélyt, úgy megszaporodott a titulus, „hogy midőn Székely Mojzes hadaival együtt elveszett volna az Barczán, csak egy szántóföldön tizennégy gróf és nagyságos úr teste feküdt”. Hát élet ez, hát tisztességes világ ez? Annyian vagyunk grófok, bárók, egyéb nemesek és nagyságos urak – írja 1700-ban Apor –, „hogy ha úgy viselnők a grófságot és báróságot, mint a régi magyarok viselték, egész Erdély nem vala elég, hogy titulusunknak megfelelhetnénk”.

Gróf volt például Apor István. (Hiába, legszebbek a családi példák!) Ő igazán tudta viselni a grófságot. Gróf volt, mert csak közönséges, mindennapra kijáró ezüsttála nyolcvannyolc volt, ugyanannyi ezüsttányérja, amelyek olyan vastagok voltak, mint az ontalak. Magának és feleségének arany „kalánokat” adatott be az asztalhoz, ezüstből való borhűtője pedig olyan nagy volt, hogy egy hatesztendős gyereket megfüröszthettek benne.

Köntöseit is csak három vagy négy hónapig viselte, azután behívatta valamelyik szolgáját, s az egész köntöst meg mentét, mely rókatorokkal volt bélelve, a dolmányt, a nadrágot, a nyusztos süveget, a selyemövet, „azmint maga viselte, egészen mind oda ajándékozta”. Nyolcvan-száz szolgája volt, s az egész háznak oly bőven főztek, hogy soha az ételeket mind asztalra rakni nem tudták, „hanem tálastul adták az agaraknak, kopóknak”.

Az öregúr haragja enged, szinte derűs lesz, majdnem jókedvű. „Noha az atyámmal egy testvér volt ez a gróf Apor István, de hízelkedés nélkül írom ezt… Keveset írtam, mivel atyafia vagyok: bizonnyal írom, hogy sokkal tovább gondolkozzál felette kedves olvasóm.” Hát gondolkozzunk felette – ahogyan Apor Péter kívánta, kedves olvasóm. Bizony dicsekvés volt ez, akárhogyan is forgatjuk.

Irodalmi indulat néha a harag. Apor Péter haragudott, és ennek az engesztelhetetlen makacs haragnak okán megismerjük a régi Erdélyt, olyan élő gazdagon, színesen, mint talán egyik erdélyi emlékiratból sem. Megismerjük azt az Erdélyt, amely némely önéletírók szerint Tündérország volt, s amely a „náj módi” mellett oly szomorúan elkoldusodott.

A titulusokról „lépjünk által” a vendégségekre, az ebédekre és vacsorákra. A régi magyar étkek ezek valának: tormával disznóláb, káposzta tehénhússal, káposzta lúdhússal, káposzta télben új disznóhússal, káposzta még sok mindennel, „mert a káposztánál magyar gyomorhoz illendőbb étket nem tártának az régi időben”. És mit evett még Erdély Apor Péter fiatal korában és jó fogai idején? Berbécshúst spékkel vagy tárkonnyal (ennél kedvesebb étke nem volt az öreg Teleki Mihálynak), ludat törött lével, sült tyúkot hagymával, ecettel, szalonnával, disznóhúst kaszás lével, nyúlhúst fekete lével, csukát szürke lével. Vajat nem tettek semmi ételbe, hanem a kása közepébe, egy darabban, mikor feladták az asztalra. „A kapornya volt minden éteknek jó ízt adó szerszáma.”

És most? „Legelsőbben is reggeli kávé, thé, csukoláta – ezeknek híre sem vala.” Ha valakinek azt mondták volna: „Kell-e thé?” – talán azt érti a szón, hogy elfogadja a „te”-zést. Ha csukolátával kínálják, arra gondol, hogy a kucsulási patakból itatnád vízzel, vagy esetleg arra felel, merre van Kacsulatfalva Fogarasföldön. A férfiak reggeli italként csak jó finom, csípős ürmös bort ittak, s egészségesnek tartották, „mert nem vala olyan paszomántos gyomruk, mint az mostaniaknak”.

Kést senkinek sem adtak, mindenkinek az övében hátul, hüvelyben volt a kése, s az igen nagyjának az inasánál. „Azután hogy ezt vele, megint a hüvelyibe betette, az háta megé az övébe szúrta.” Az óntányér ritka volt, inkább fatányérból ettek. A fatányérhoz a jó, igaz erdélyiek sokáig ragaszkodtak. Apor Péter emlékezik rá, hogy amikor az óntányérnak divatja minden úri házba beférkőzött, Haller János „ama szent ember és nagy úr”, kicsiny fatányérokat csináltatott, azokat az óntányérnak közepébe tette, s továbbra is csak fatányérból evett. Az ételt kézmosás előzte meg. De akkor még nem ismerték azt a fertelmes szokást, hogy akit a gazda kínálni kezdett: „Mosdjék, uram”, az másokat kezdett kínálni, hogy mosdjék az; ma bezzeg sokszor addig kínálkodnak: „De bizony nem mosdom uram kegyelmed előtt”, míg az étel is elhűl.

Ettek, ittak, énekeltek, táncoltak a régiek, róluk megemlékezvén Apor Péter el-elgyönyörködik ifjúsága hőseiben – ideje már haragudni is. „A kristálypohár” – robban ki gyűlölete. Az ő idejében a fenesi bor ónkannából is jó volt, „nézd meg, most egy varga sem ihatik, ha csak kristályból nem adsz neki innya”. Erdélyi magyar, székely, szász, mind a három náció ezüstpohárból, ónkupából ivott. Bizony, nem más okból tették ezt, mint azért, ha leejtették, nem tört cserepekre, ha pénzben megszűkültek, zálogba vetették, s így akinek ezüstportékája volt, pénze volt. „Lássuk, ejtsd el az üveget, valyon jó-e a cserepe? Igyekezzél zálogba vetni valyon ad-e valaki pénzt zálogjára. Szegény Erdély, csak ezen bolondságra ma hány ezer forint megyén ki.”

Náj módi, náj módi: már az elzálogosításhoz sem értenek a mai fiatalok igazán.

Lányok, asszonyok, ti tudjátok csak igazán, mi a náj módi. A fő leányok régen erősen megkötött koronát viseltek a fejükön, klárissal, gyönggyel megrakva, az asszonyok arannyal varrott, jófajta ruhákat, kesztyűjük a nagyobb rendű asszonyoknak selyemből szőtt volt, középütt ezüstfonállal, ingüket fent meghasították, azt kötővel bekötözték, mert akkor éppen nyakukig ért fel az ing, „nem bocsátották úgy zsibvásárra a csecseket szemtelenül, mint a mostani asszonyok és lányok”, hogy csaknem egészen mezítelenül állnak, „mintha éppen a férfiakat kínálnák”.

– Nézd meg, erdélyi ember – kiált fel Apor Péter –, bizony nem a császár adója szűkíti Erdélyben a pénzt, hanem a feleségtekre, lányotokra való haszontalan cifrázás. A sok krepin, paszománt és a többi kisepri Erdélyből a pénzt.

És a férfidivat?

– Régen minden felső- és alsórendbéli ember, mihelyt megházasodott, szakállát meghagyta, s holtáig úgy viselte. Egész Erdélyben csak az egy Béldi Pál beretváltatta szüntelen szakállát. Ő is miért? Amikor tatár fogságba esett, hogy szakálla volt, s ha tatár ura megharagudott, annál fogva hurcolta. Akkor tett fogadást, ha megszabadul, soha szakállt nem visel, nem is viselt holtáig.

– Semmi nyájasság ma Erdélyben! – kiáltja elkeseredve az öregúr.

Az 1687. esztendő előtt bezzeg olyan emberséges ország volt Erdély, „hogy egy pénz nélkül keresztül mehettél volna rajta; mégis mind magad, mind lovad jól lakhatott volna; nem vala híre az vendégfogadónak”. Ha becsületes emberhez szálltál, az olyan szívvel látott, hogy talán a lelkét is kitette volna érted. Mivel pedig minden időben akadt rossz, zsugori ember, ha ilyen rossz emberre találtak valahol, avval nem törődtek, ha nem főzetett, az atyafiak főzettek jól az övéből. – Vagy akart, vagy sem, de a gazdának csak jókedvében kellett lenni.

Vadászni is férfiasabban vadásztak akkor. Nagy vadra egyes golyóval lőttek. S törvénye volt a vadászoknak, ha akármilyen főember is vadra lőtt, s nem lőtte, azt jól megcsapták.

És ismerjük vajon a régi erdélyi szitkokat és esküvéseket? Akkor bizony nem voltak olyan éktelen, Istent is méltó haragra indító káromkodások, nem voltak oly mocskos beszédűek az emberek. Urak, nemesek ilyen egyszerűen szóltak haragjukban: „Aha, bustya vére, lelketlen kurva fia, pogány fia, szamár fia”; az asszonyoknál pedig így volt: „Aha, hamis életű, tűzre való, pokol kínjára való!” Ma bezzeg férfi, asszony, lány, ifjú legény széltében mondja: „adta-teremtette”, „hunczfut”. Ha régi asszony mondta volna ezt, a többi asszonyok úgy tartották volna, mintha mással fertelmeskednék.

Hát bizony, még a szavak is elváltoznak.

– Bizony – mondja Apor Péter – „a bizony” szót sem mondták régen olyan sokat. „Nekem sem engedték gyerekkoromban. Asszonyoknak különösen nem. Ma meg vannak nemes lányok is, akik minden szemérem nélkül szaporán mondják: Isten engem úgy segéljen, s úgy esküsznek, mint akármily nyiri pajkos katonák.”

Nagyon haragszik mindezért Apor Péter. „Azért is nincsen Isten áldása országunkon, s nem várhatunk utolsó veszedelemnél egyebet magunkra.”

Milyen volt egy erdélyi lakodalom, milyen egy erdélyi temetés, milyen azután a tor – ezt mind el kell olvasni Apor Péter könyvében. Elolvasni, ahogyan ő írta le. Milyen gazdag a régi világ, és milyen csúf és szegény a mai.

Mert mindig így volt ez. Mindig a régi volt a szép, s minden, ami elmúlt, visszahozhatatlanul jó. Vagy másképpen: ami jó volt, visszahozhatatlanul elmúlt.

Ilyen érzelmesre fordul végül Apor Péter hangja is. Megírta élete nagy munkáját. Metamorphosis Transsylvaniae – a cím elég keserű. Megírta, amit élt, látott, amiben benne volt, aminél tanú volt. „Isten tudja, ír-e utánam valaki vagy sem; azért írnám le, hogy midőn azok is lassan-lassan elmúlnak, mégis az maradváink emlékezzenek meg régi alázatos együgyűségében Erdélynek gazdagságáról s az náj módi mellett való koldusságáról.”

Öntudatosan és erőszakosan írt. Kéziratának hív őrzését – átokkal fenyegetve – egyik fiára bízta, nehogy elvesszen. Egy díszes kötésű másolatot pedig az erdélyi főkormányszéknek küldött. Ezt írta a kísérőlevélben: „Méltóztassék az ország archívumába betétetni, hogy utódaink ezekben gyönyörködhessenek.”

Mindent tudok – vén reakciós volt, a nemesi patriarkalizmus képviselője, együgyű moralista, a boldogságon és boldoguláson csak saját osztályának jólétét értette, igazában művelt sem volt, Bethlen Gábor Erdélyét csak mások meséiből ismerte. Cserei Mihály bővítéseit szemrebbenés nélkül beleírta könyvébe – és mégis, mégis… ahányszor csak kezembe kerül a Metamorphosis Transsylvaniae, gyönyörködve olvasom.

Milyen határozott az érverése! Milyen tiszta, erős szívhangjai vannak a magyar nyelvnek!