A SZERENCSÉRŐL
Jó szerencse
Behajtom könyvemet, melynek ünnepemet odaadtam – s máris fel kell lapoznom egy mondatáért, a legkeserűbb mondatért.
Azt láttam e világon, hogy nem a gyorsaké a pálya, nem a bölcseké a kenyér, nem az erőseké a harctér, nem a tudósoké a gazdagság, nem a művészeké az elismerés, hanem mindenben az idő és a véletlen határoz.
Vannak mondatok, amelyekben olyan gyorsan és jéghidegen zuhog a fájdalom, mint a hegyi patakok fagyos lángú vize. Ez is azok közül való.
Aki írta, negyvenéves lehetett. Költő volt, katona volt, várúr volt: ötvenkét sasfészek kapitánya. Már hatéves korában nyeregben ült, apja mögött lovagolt a török elleni portyákon. S alig hagyta el az ötvenet, egy vadkan halálra sebezte. Mintha csak jelmondatát akarta volna igazolni ez a vég: Sors bona, nih
