– Jól figyeljetek szavaimra mindahányan, barátaim.
Árpád mélyet lélegzett. Nagyon kellett uralnia a testét, hogy beszélhessen. Hogy gondolkodhasson. A fájdalom, ha nem gondol rá, akkor is ott lapul valahol, s tudja, ilyenkor gyengül, hát nem annyira érződik. Körülnézett. Vagy tízen ültek a jurtában, a nemezlapok nehéz szagot árasztottak, nemrégen készültek és alighanem juhok szőréből, azért érezni ennyire. Odakünn teljes erővel sütött a nap. Kikelet havának végén jártak, ez a legjobb idő, hogy eldöntsék a dolgot. Azt, amit Árpád valahol a lelkében rég eldöntött. „Akarni kell, és úgy lészen”, mondotta magában. De máris belevillant, hogy a kórságtól is szívesen megszabadulna, ott miért nem elég, hogy „akarni kell…?” Pedig nagyon, nagyon akarja, esztendők óta.
A törzsfők ott ültek, körben.
