– Meg akartalak ölni – szűkölte Piros elkeseredetten.
– Maradtak elegen a sorban – legyintett Miklós, szája sarkában egy mosolykezdeménnyel. – Tán valamikor egyiküknek sikerül is.
– Egyszer viszont megmentettem az életed…
Miklós elméjében villámfényként ragyogott föl a felismerés, melyet következtetés is kísért.
– Te szóltál a fegyvernökömnek az orgyilkosokról.
– Igen. Tudod-é, miért?
A kérdés egyszerre volt megtört és kihívó.
– Tudom. Bizonyos vagyok benne. Megértem. Azt hiszem, sokban hasonlítunk, te meg én.
Roskának már nem volt szüksége támaszra, újra két lábbal állt a földön.
– Aztakutyaúristenit! – mormogta Valéra.
– Minden jó, ha jó a vége – mosolygott rá Zsejke Kásonyra, amiközben Miklós erősítvén bocsánatát fél térdre ereszkedett, hogy tiszta-őszintén csengő hangon köszö
