Néhány galamb az élénkülő, rózsaillatot gomolyogtató szellő hátán lovagolva visszatért a tetőgerincre. A köröst álló fák lombjai kíváncsi bólogatásba fogtak, próbálván kilesni pár szót a prior kezében tartott papirosra körmölt sorokból.
Tardon László priornak a levél elolvastával valamelyest enyhültek ráncai.
Valamelyest.
– Isten hozott hát, György lovag!
– Nem, prior atya, nem ő hozott – sütötte le tekintetét Krizsafánfi –, hanem a bűnbánás. A szégyen hozott. A lelkifurdalás. Ama kívánalom vetett ide, hogy törlesszek cseppet rettenetes vétkeimért. Hogy lelkem ne a pokol legmélyebb bugyrába hulljék alá egyenest, mikor eljöve az időm. Hogy bocsánatot nyerjek. Borzasztó, szörnyű dolgokat tettem, rettenetes dolgokat, embertelen, mi több, istentelen dolgokat. Muszáj vezekelnem, hogy lelkem
