A Bükk e napon angyali szelídségű orcáját mutatta. A lombok bódítón suttogtak, a levelek közt átszűrődő fénypászmák zöld derengésszőnyeget terítettek az altalajra, és eleven élet zsongott a méltósággal égre nyúló fatörzsek között. Harkály kopált, holló kurjantott, rigó trillázott, mátyásmadár1 locsfecsegett. Az óavarban pele motozott, távolabban őz- vagy szarvascsapat tiport, bogárfellegek zümmögtek át a Szuszogó-ösvényen, a szikla-előtüremkedéseket gyíkok kaparászták, ahogyan a monostor szemkápráztatón világló mészkőfalát is.
A borsodi pálosok otthona úgy bújt meg a bikkfák rengetegében, mint Isten koronájáról hullott ékkő. A szentély díszes kapuja, az afölötti csipkés rózsaablak, a magasba emelkedő falak hosszúra nyújtott csúcsíves ablakai oly tökéletes egységet, oly makulátlan egyensúl
