– Egy Isten van, az igaz Isten, aki hatalmas – mondta Ajtony. A hegy lábában fakadó meleg víz párával ölelte körül, szakálla, erős, fekete haja ázott csomóként tapadt a fejére. Becsukta a szemét és hagyta, hogy a hévíz varázsos gyógyereje át- és átjárja a testét. Berzence is érezte azt a különös bizsergést, amit előre mondtak neki, de a talpuk alatt fakadó források furcsa szagát is, amit nem tudott megszokni. A vezér olyan mélyre ereszkedett a sárgás vízben, hogy az orra éppen csak a felszín fölött maradt. Berzence kötelességtudóan utánozta.
– Minden nép másként nevezi – folytatta Ajtony vezér. A méregzöld fák ágai susogtak körülöttük, a forrás szélére hányt kövek lebegni látszottak a nehéz párában. Odébb lándzsás testőrök álltak és vigyázták a vezért. A népes kíséret a fákon túl készült
