Néha úgy érezte, megállt az idő.
A napok mintha ugyanúgy teltek volna, hogy a végén önmagukba forduljanak vissza és kezdődjenek elölről. Mintha halott lélek lett volna, ami nem találja az utat a másik világba, és megrekedve rója értelmetlen köreit. Mintha a delelő nap fénye egyszer csak élettelen szürkeséggé változott volna, hogy belülről töltse meg és eméssze el teljesen az egykori nagyasszonyt.
Az éjszaka koromsötétje még fogva tartotta a Séd mellé épült kolostor komor tömegét, mikor a beosztott nővér halk léptekkel körbejárta a kemény ágyaikon fekvő alakokat. Mikor Sarolthoz ért és a vállát megérintette, önkéntelenül meggyorsította a lépteit, szinte odaugrott a következő ágyhoz, hogy Katalin anyát is felébressze.
Uram, Jézus Krisztus!
Uram, Jézus Krisztus!Sarolt kinyitotta a szemét
