Kiléptettek a fák közül és megfürödtek a tisztáson kavargó őszi napfényben: két lovas és még két vezeték ló, kevés málhával. A fiatal olyan volt, mint egy megdagadt rügy, várva, hogy kipattanjon és levéllé érjen. Az öreg már csak vonszolta magát.
– Oda, középre – mutatta Gecse bő.
Vászoly előre ugratott, a két vezeték lovat maga után húzva. Mire Gecse bő odaért a tisztás közepére, már leugrott a nyeregből, a csenevész bokor ágai közé vetette a lovak kantárját. Az övét és kését is meg tudta igazítani, hogy végül segíthessen az öreg bőnek leszállni a nyeregből.
Gecse bő fél kézzel a nyeregbe kapaszkodva állt a fiú előtt. A háta fájt, de az lett volna különös, ha nem tette volna. Hű társként kísérte a fájdalom évek óta. A szeme egyre gyengült. A tiszta napfényben is közelebb kellett hajoln
