A beszélőre gondosan kifestette magát. A púderréteg befedte az átvirrasztott éjszakákat, a rúzs megduzzasztotta szája ívét, melyet az elmúlt évek vékonyra préseltek.
Újra és újra elolvasta Zoltán lapját. Minden szónak tudta a helyét, de azért csak olvasta, a takarékos apró betűk beléje fogóztak, nem eresztették. „Egyetlenem!” Sose szólította így. Szemérmes volt, a mozdulataira bízta a gyöngédséget, a pillantására. A mozdulatait befalazta a magány, a pillantása a vasajtónak ütődött. „Egyetlenem, számolom a napokat…”
A hosszú ujjú pulóver elrejti kihegyesedett könyökét, megnyúlt nyakát. Húsz perc. Mi fér húsz percbe? Mire megtalálják a régi hangot, már el is kell válniuk, az őr figyelmeztető léptei belekopognak készülő szavaikba, hallgatáson edzett torkukból hadarva tör elő a sok mondaniva
