Taksony a havas tájat nézte.
Az enyhe ősz után szigorú tél következett. Nap mint nap esett a hó, eleredett és abbamaradt, majd ismét esett. Volt olyan reggel, hogy kipillantva nem hittek a szemüknek: mi az égből esett, azt éjszaka a heves szél feltornyozta magasra. Itt meg ott egy felnőtt férfinak válláig is ért a hó, másutt meg ugyanaz a szél lemeztelenítette a földet, az kibarnállott kis ideig. Aztán ismét megeredt a hóesés.
A férfi csak állt. A szél néha irányt váltott és a szemébe is hordta volna a pelyheket, ilyenkor hunyorított kissé. Érezte megint, hogy valami történik a testében, de erővel másra gondolt. Nem akart érezni semmit, azt akarta, hogy amit lát, az betöltse egész lelkét. És hamarosan sikerült neki.
Feljött ide a dombra, mert azt hitte, messzire láthat. De most már tudj
