Zsuzsi teste megremegett, de alig volt észrevehető ez, mintha fülledt nyári napon megremeg az éter.
Otthagyták a kőkereszteket. Egy darabig még villasorok között mentek. Óriási platánok takarták az utcát. Alattuk olyan kicsinek tűntek fel a házak, mintha törpék lakásai lennének. Ablakokon kiáradó zongoraszó kísérte őket végig. Itt Bach, ott Beethoven, a szembe levő házból a legújabb olcsó sláger hallatszott, vagy skálázott elkeseredetten egy-egy kisleány. De zongoráztak mindenütt. Barabás elmondott Zsuzsinak egy mesét, melyre gyermekkorából emlékezett. Egy királylányról szólt, akit arra ítéltek, hogy egy sziklaszirten ülve hárfázzék minden holdkeltétől holdnyugtáig, mert, ha egy pillanatra szűnt volna a hárfa hangja, míg a hold az égen járt, a tenger démonai felszabadultak volna, s hullám
