Húshagyókedd

Fejezet 6

– Ha meleg víz kell, négy fillér egy korsóval – kiáltott be az asszonyság kívülről.

– Hozzon csak – felelt rá Barabás. Mikor a meleg víz megérkezett, maga fejtette le Idáról az utolsó ruhadarabot, a vizet a lavórba öntötte, mely az ágy alatt volt elhelyezve, aztán elővette a szappanját, mert szappan, fogkefe és borotva mindig volt a batyujában, melyben a fölösleges nadrágját tartotta. Míg Ida fürdött, elment a legközelebbi boltba, vásárolt egy könnyű kis ruhadarabot az elvásott ing helyett. Hat pengője maradt összesen, de mikor Ida előtte állt az új szandálban, új harisnyában, megfésülve, úgy érezte élete egyik legboldogabb óráját éli. Ida arcán annyi volt az ártatlanság és remegő öröm, mint egy virágvasárnapi bérmálásra felöltöztetett fehér kislányén.

Mikor a ruha rajta volt, az öröme nem fért a szobába, előre lépett kettőt, hátra lépett kettőt, többet nem engedett a szűk hely. Végül is ürügyet keresett, hogy kiszabadulhasson a napsugárra.

− Hozok valamit vacsorára, míg tart a piac, jó?

Barabás odaadta neki a maradék pénzét. Ida kiment, ő pedig hanyatt feküdt az ágyon. Két kezét a tarkója alá tette és nézte a néhány arasznyira levő mennyezetet, ugyanúgy messze meredve, ahogy a kék égre szokott tekinteni, míg szabad mezőkön élt. Így állt meg gondolkodni az élete útjának minden nagyobb állomásán, ahol meg lehetett volna állapodni. Mint ahogy itt is lehetne maradni mindörökre. Ida álmait beteljesíteni, haladni a város belseje felé, ahogy Ida akar haladni. Cselekedni, amit cselekednek a tyúkász ember körében. Ebben a pillanatban olyan könnyűnek és simának látszott Barabás számára, hogy máris lelki émelygést kapott, ha rágondolt. Barabás huszonnégy éves volt. A Szerencse számtalanszor, igazságtalanul sokszor nyújtotta feléje a kezét. Hányszor volt úgy, hogy csak meg kellett volna ragadnia és örökre megnyugodhatott volna benne. Mindig, mindent otthagyott, abban a pillanatban, melyben földi jólétet és boldogságot ígért. Miért vándorolt tovább és tovább, mit kergetett? Gyermekkorában még nevén tudta nevezni. A kék hangot kereste. Mert gyermekkorában külön nyelve volt még, mint külön nyelve van minden gyermeknek. De mit tegyen a szegény felnőtt, aki csak a mindenki szavaival szólhat? Hallgat és megy tovább azon az úton, amit mindenki lejtőnek lát, egyedül csak ő maga hiszi, hogy fel, a csillagokhoz vezet.

Az elkövetkező éjszakájuk olyan volt, mint egy gyermek álma, melyben megnyitnak előtte egy egész nagy-nagy cukros boltot. Másnap, mikor kilépett Barabás az utcára vasalt ruhában, megmosakodva, gazdagnak érezte magát. Arcán büszkeség ült. Úgy indult neki az idegen város mélyének, mint más, ha reggeli mosakodás után megszokott hivatali székét elfoglalni megy.

Aki mosolyogva indul el keresni, az talál. Nem kellett tovább mennie az első utcasaroknál, elébe lépett, aki kézen fogva vezesse be az ismeretlen világba… Ezen a sarkon valaki a vállára tette a kezét. Hátrafordult. Azt az arcot, mely a szeme előtt volt öt évvel ezelőtt látta utoljára egy tűzvész idején, lobogó pajták fényénél a falujában. Most pontosan emlékszik a szavakra, amiket akkor mondott ez a fiatalember. „Az Isten bünteti a népet, hogy megtérjen az igaz útra.” Juhász Lajos volt, a baptista pap fia. Barabás ismerte gyerekkora óta. Együtt játszottak a porban, fürödtek a sekély patakban, de másképp nem, mindig csak úgy tudott visszaemlékezni rá, ahogy állt a tűz udvara, s az éjszaka végtelen erdejének határán, arcán a lángok játéka látszott és úgy szólt, mint egy próféta. Még akkor a tűz éjszakáján eltűnt a faluból. Nemsokára azután hagyta ott Barabás is a szülőföldjét.

A falunak nem volt bolondja. A parasztból felcsapott baptista pap fia, s a tönkremenő uraságé volt az a két kóbor lélek, akiknek a nyomán fura mesék indultak el, ahogy járták éjjel-nappal a falu környékén a berkeket. S hogy eltűntek, mintha egyszerre világosabb lett volna utánuk a táj. Sorsszerű volt ez a találkozás, mert Lajos is régen járt ebben az utcában. Akkor, amikor még imaház volt Kakasné birodalma. Most is odatartott, azért jött, hogy lelki megújulást nyerjen. Mikor Barabás elmondta neki, mi lett az imaházból, olyan fájdalmas arcot vágott, mint apáca, ha káromkodás hangja illeti a fülét. De lám az Isten jó. Hogy az elmaradt áhítat helyett érdemeket szerezhessen, elébe küldte ezt az embert. Lajos egy pillanat alatt látta, hogy az ige befogadására úgy áll készen a lelke, mint tavaszi föld a mag hullására.

Egymásba karoltak és úgy indultak tovább. Sok görcsös utcán mentek végig, de Barabás úgy érezte, nem messze jutottak, mikor egy kocsma előtt megálltak.

„Bor, sör, pálinka, amerikai billiárd” – hirdette egy éktelen tábla a penészszagú pincelejárat fölött. Bár kora délelőtt volt még, a helyiségből vastag cigarettafüst áradt fel. Az egyik lépcsőfok megbillent Barabás alatt, mert siettében a szélére lépett. Lajos megfogta a karját.

– Vigyázz, sohase mohón!

Lent a pincében több nő volt, mint férfi. Ezek a nők harisnya nélkül jártak, s az időhöz képest vékony ruhákat viseltek. A felőlük áradó bor- és dohányszagot édeskéssé tették az olcsó illatszerek. A nők legtöbbje kártyázott. Három férfi a billiárdasztal körül forgolódott, a többiek a kocsma legmélyén egy pult mellett politizáltak. Egészséges, szép szál legények voltak. Ezekhez közel ültek le úgy, hogy minden szavukat hallották.

– Bűnös emberek ezek – mondta Lajos –, hallgasd meg őket, de ne higgy a szavuknak. Azok a nők tartják őket. Látod, milyen erősek és nem dolgoznak semmit, csak lázadnak. Hát hogyne, a szép izmok maguktól lázadnak, ha nincs mit dolgozzanak, mert olyan az izmoknak a munka, mint a levegő a kebelnek.

Az egyik férfi egy piszkos újságlapot vett elő a zsebéből. Szótlanul letette a pultra. Ahogy elsimította, a vérszínű vörösbor átütött rajta. De a betűk azért olvashatóak voltak. Hangosan olvasta.

„A nemzeti mozgalmak gyűlöletet szítanak Európa népei között, éket vernek az egyes országok munkásrétegei közé. Új világ építői, munkások, legyetek magyarok, németek, angolok, vagy bármilyen nemzetiségűek, legyetek európaiak, vagy amerikaiak, legyetek keresztények, vagy zsidók, fogjatok össze az emberiesség, a humanizmus nevében…”

– Zsidó maszlag – kiáltott bele az egyik fiatalember.

– Fogd be a szád áruló! – ordított rá a mellette álló és könyökével úgy lökte mellbe, hogy betántorgott a kártyázó nők közé. Az egyik nő erre ijedten felugrott. Két keze közé fogta a megbántott ember fejét.

– Drága nyulacskám! Bántottak? – mondta, majd pördült egyet, szájon vágta a göndör hajú legényt, aki mellbe lökte a kedvesét… Erre egy másik nő ugrott fel és hátulról belerúgott az előbbibe úgy, hogy az meg a férfiak közé esett. Ezzel fel is bomlott végképp a rend. De azért nagy lárma nem keletkezett. Csendben ütötték egymást férfiak, nők egyaránt. Barabás soha még ilyen verekedést nem látott. Olyan volt ez, mintha valami rég megszokott szertartást csinálnának.