Húshagyókedd

Fejezet 4

Nem úgy történt. Mikor kitárult a hajnal és felébredtek, a ruhája gyűröttebb, s a haja kócosabb volt, mint valaha. De akkorra a vérük összebarátkozott, s az arcuk ragyogását nem árnyékolhatták el az ócska rongyok. Barabás végignézett a leányon. Alig észrevehetően megremegett az ajka, de amint látta a lány rettegő tekintetét, s ahogy húzódott egyre jobban a fal árnyékába, hirtelen belekarolt.

– Gyere – mondta –, veszünk neked ruhát.

Kilencvenhárom fillére volt, s egy utalványa negyvenöt pengőről. A negyvenöt pengő két cikkért járt neki, melyeket néhány hónappal ezelőtt küldött be az egyik legnagyobb példányszámú fővárosi laphoz. Úgy látszott, a szerkesztőnek valamely okból jókor jött a cikk, barátságosan válaszolt neki és leközölte. Soha sem azelőtt, sem azután nem jelent meg egyetlen sor írása sem. Esze ágában sem volt, hogy pénzt várjon érte… Ha Idával nem találkozik, soha nem veszi fel ezt az összeget. A lapot, melyben a cikke megjelent, ott tartogatta a keblén. Annyit nézegette már, hogy a hosszú gyaloglás viszontagságaitól rongyokban volt. Ha útjában elfogta volna valaki és markába nyomta volna a honoráriumot, ujjongott volna örömében, olyan nagy összeg volt ez a számára, de el nem ment volna érte, ha Idával nem találkozik.

A rossz lányok városnegyedén karonfogva mentek végig. Barabás ruhája sem volt valami előkelő, mégis hihetetlennek látszott még ebben a városnegyedben is, hogy bármi módon összetartozzanak. A szemlélő azt hihette volna, csínytevésen fogta és rendőrhöz vezeti a tisztes fiatalember az utca vásott lányát.

Míg Barabás bement a szerkesztőségbe, Ida ottmaradt egy kirakat előtt. Az is megfigyelnivaló volt, milyen szakszerűen tud Ida kirakatot bámulni. Egy-egy készruha üzlet, egy ékszerbolt vagy egy élelmiszer kereskedés kirakatának a szemlélése egész délutánjait be tudta tölteni. S hogy gondolatai az üveg mögötti világból táplálkozva az életnek milyen változatos és milyen mérhetetlen területeit járják be, azt csak az tudja elképzelni, aki állt már úgy kirakat előtt, hogy senkihez és semmi máshoz a világon nem tartozott, mint ahhoz, amit maga előtt látott. Milyen csodálatos mód gazdag az ilyen ember, ha olyan lelket adott neki az Isten, mint Idának.

Barabás átment a körúton. A szerkesztőség feljáratánál szorongó érzés fogta el. Kalapját a kezében tartva alázatosan beszélt a portással. A portás megmutatta neki a pénztárt. Ott egy ablakon bedugta az utalványt és kifizették neki a negyvenöt pengőt. Olyan egyszerű volt ez, mintha a postán történt volna. Visszanyerte a bátorságát. Sőt, mikor a kezében volt a pénz, némi büszkeség feszítette a keblét. Mikor bejött, nem is mert volna ilyesmire gondolni, most nyugodt hangon szólt a portásnak.

– Szeretnék a főszerkesztő úrral beszélni.

– Éppen ott jön – szólt a portás és elmutatott a szerkesztőségi szobák között végigvezető hosszú folyosón.

Gömbölyded emberke közeledett, kezében kobakot tartott, lábán a kései idő ellenére fehér kamásni világított. Amint a világosságra került, Barabás végignézett rajta. Szakasztott olyan volt, mint a falujában a Makkos tyúkász. Ez a tyúkász jobb családból származott és valamikor operaénekes akart lenni. De a kelleténél valamivel gyengébb volt a hangja és túlságosan borízű, így hát nem sikerült neki. Mikor nagy ábrándjában egészen leszegényedett, hogy valahol mégis értékesítse a hangját, beállt kiabálónak egy zsidó tyúkász mellé. Itt szépen megemberelte magát, mikor a zsidó meghalt, átvette az üzemet. A napi itókán kívül másra is került már. Kobakot vett akkor és fehér kamásnit, mely piszkos volt örökkön a sártól, trágyalétől. Fürgén szaladgált a szekéroldalra akasztott rúdon, mint valami kötéltáncos. A gyerek, aki vele járt, főnök úrnak szólította, de hiába a nép előtt nem volt tekintélye, apraja-nagyja csak Muki tikásznak nevezte továbbra is.

Ez a Muki tikász a kommunizmus alatt egészen megvadult. A legvérengzőbb népbiztos mellé szegődött. A jó Isten tudja honnan vette, de egyszeribe akkora hatalma lett, hogy akit akart lecsukatott, akit akart felakasztatott. Élt is alaposan a lehetőségekkel. Mintha valami nagy sérelmet kellett volna megbosszulnia a népen, mintha a környék szegény népe lett volna az oka, hogy hangját nem bocsáthatta ki az Opera színpadán, hogy kobakos, kamásnis Muki tikász lett legszebb férfi korára.

Finom dohány és keserű parfüm illata legyintette Barabás orrát, mikor a főszerkesztő elhaladt mellette.

– Vajon hogyan is történhetett – gondolta, mikor a lépcsőn lefelé tartott −, hogy a Muki tikász 9 évre kiszabadult s most táncol újra a kocsija körül, és táncol bizonyára élete végéig, mert nem valószínű, hogy egy tyúkász életében kétszer eldorádóvá változzék a világ.

Ida már a kirakat tükrében meglátta Barabás kezében a pénzt. Az ékszerüzlet kirakatában egy ezüst tál mutatta elébe.

– Nesze – mondta Barabás –, nálad lesz majd mindig a pénz. Te gazdálkodsz vele. Jó?

Az arcán ekkor olyan vonás jelent meg, ami Barabásnak nem tetszett, de a fiatalember annyira telve volt az otthonépítés vágyával, hogy nem akart egy futó felhőt sem látni.

Először betértek egy automata étkezőbe, utána a közeli nagy áruházba mentek. Békebeli jó világ volt akkor, tizenhét és fél pengőért a sapkától a szandálig fel lehetett ruházni Idát a filléres osztályon.

Nagy skatulyával a kezükben megindultak újra kifelé a városból. Lomposak voltak még a nehéz éjszakától. A szemlélőnek nem nyújtottak vigasztalóbb látványt, mint két ázott madár, ha vihar dúlja fel a fészküket. Mentek fészket keresni, hol boldogságuk beteljesülhet, a vizes járdán csak az árnyuk kísérte őket.

Az első cédula, mely kiadó szobát jelzett, még jól bent volt a városban, s a lépcsőház szebb volt annál és tisztább, hogysem meg ne ijedt volna a két árva ember piszkos lábnyomaitól. Ida, kezében a skatulyával úgy maradt el a lépcsőházban, hogy Barabás észre sem vette. A fiatalember maga csöngetett be a fehérajtós lakásba. Tiszta úriasszony jött ki, utána a konyhaajtón kinézett a lánya.

– Szobát keresek – mondta Barabás a patyolat előszobában, s látta magát talpig a hatalmas tükörben, látta szánalmas nadrágját, amely pedig a jobbik volt, a rosszabbik ott gyűrődött a hóna alatt újságpapirosban. A csatja kilógott belőle.

– Kinek a részére? – kérdezte az asszony.

– A gazdámnak, kérem szépen.

A lány, akihez hasonlókat néhány évvel azelőtt az iskola kapujában várt Barabás nap mint nap, visszahúzódott, a konyhaajtót betette maga mögött Ettől fogva csak az árnyéka játszott az ajtó homályos üvegén… Nagy bőrszékkel, íróasztallal, könyvszekrénnyel berendezett úriszobába vezették. Egy havi bére háromszor annyi volt, mint Barabás összes pénze.

– Majd megmondom a gazdámnak – szólt és indulni akart, de az asszony megállította.