Húshagyókedd

Fejezet 3

Egy üres házhelyen vágott át egyik utcából a másikba. A telken kőrakások voltak. Ida nem kerülte ki egyiket sem, átszökdösött rajtuk fürgébben, mint egy zerge. Míg kőről-kőre ugrált, hangosan énekelt.

„Az én nevem la Bella Tanganyika!”

A szomszéd ház vaskerítésén át éktelen dühvel csaholt rá egy ronda, laposfejű kutya. Ida odaszaladt, egészen közel hajolt a ketrecbezárt kutyához, s két vasléc között kacagva ráfújt a turcsi orrára. A kutya úgy üvöltött, mintha marólúgot öntöttek volna rá. Farkát a lába közé kapta és elszaladt. Ida pedig dalolva továbbtáncolt.

A másik utca sarkán néhány suhanc állt a villanyoszlop alatt. Mikor meglátták Idát, ocsmány szavakat kiáltottak oda neki. Az egyik aztán kivált a csoportból s odament hozzá. Átölelte a nyakát és úgy súgta neki.

– Hallod-e Ida, tudok egy jó kis helyet, gyere oda velem. – A suhanc éppen olyan rongyos volt, mint a lány. Ida undorral végigmérte.

– Menj a fenébe, te koszos! Mit gondolsz, kivel van dolgod?

– Ó, te ártatlanság – mondta a fiú, majd a többiek felé fordult. – Halljátok, hogy felvág a nő!

Pedig igaza volt, ártatlan volt mind a mai napig, mert mindeddig nem kérte senki ezeken a suhancokon kívül, akiket pedig úgy utált, mint a saját rongyos cipőjét, vagy a kiömlött oldalú díványt otthon a szobájukban.

A gyár kapujában egy bőrkabátos úrral találkozott. Felmosolygott rá, de az úr észre sem vette. Jó cigarettának, a bőrkabátnak, s általában a bőségnek illatát hagyta maga után. Ida mély lélegzettel szívta be, aztán egy hirtelen fintort vágott a férfi után és ment tovább. A gyár sarkánál megállt, s miután megállapította, hogy ezen a napon is hiába csatangolt, nem történt csoda, nagyot ásított. Az otthonára gondolt, ahol az anyja most is, mint mindig, bizonyára fekszik a zsíros, repedt pamlagon, büdös cigarettákat szív és szidja az urát, aki ilyen átkozott nyomorban tartja. Ida éhes volt, de otthon nem várt rá egy kortynyi meleg leves. Ha hazamegy, az anyja is őt szidja dühében, hogy nincs egy árva betevő falat. Száraz nyelvével megsimogatta a cserepes ajkát, aztán befordult a sikátoron, egyenest a kék ablak felé tartott.

Míg arra ment, az eget kémlelte, nem kell-e esőtől tartani? Majdnem beleütközött Barabás kinyújtott lábába. Meglepetten nézett az összehajolt emberre. Barabás a külső oldalát, hol a szellő érhette, betakarta azzal a vadászszövetből készült kabáttal, mit félvállára vetve hozott. Másik oldalról érte a kék ablak melege. Fejét a mellére hajtotta, haja a szemébe lógott, úgy aludt, olyan békésen, mint egy gyermek. Ida leguggolt mellé, végignézte a ruháját. Nem volt kopott ember, hiszen a jobbik nadrágja volt rajta. Aztán az arcát nézte meg. A kék fényben sápadtnak látszott. Szemébe hulló haja kicsit szánalmassá tette, de nemes arcéle elárulta Idának, hogy jobb sorsra érdemes ember. S ez a jobb sorsra érdemes elesett ember olyan anyai ösztönöket ébresztett benne, mintha sebesült katona került volna a karjai közé. A kék pince melege könnyű ruháját hamar átfújta, a lelkét is valami ismeretlen melegség öntötte el. Barabás kinyújtott lábát szépen kikerülte. Leült vele szemben a széles ablak másik falához és ábrándozni kezdett.

Mert Ida életében az ábrándozás külön szertartás volt. A két nyárfa tövéhez a gyár kertje végébe, a sorompóhoz a vasút mentén, s ide a kék ablakhoz úgy indult ábrándozni, mint más ember moziba vagy színházba indul. Lábát a szoknyája alá húzta, térdét két karjával átölelte, belemeredt az ablak kékségébe, úgy ábrándozott.

… Igen, úriember, egész biztosan nagyúri fiatalember, összeveszett az apjával szegény. Nincs otthona s most idejött melegedni a kék ablakhoz. – Szerette volna megsimogatni az arcát, de nem tette, hátha elröppen az álom. – Milyen szerencséje van, hogy éppen ő, a jószívű Ida találta meg. Majd gondjába veszi, nem kerül rossz emberek közé. Majd hozzábújik, majd később, reggel felé, ha kihűl a kék ablak, akkor majd nem számít a rongyos ruha, csak az, hogy melegíti. Csak a jó Isten adja, hogy így találjanak össze, s majd gondoskodik ő róla. Szépen hazaviszi a szüleinek, de akkorra Alfonz (persze, egészen biztos Alfonznak hívják) megszereti Evelynt – Istenem, Evelyn, nem férfinév-e, nem, egészen biztosan nem, így mutatkozik be neki. Alfonz megszereti Evelynt, rengeteg ruhát, ékszert vesz neki. Akármikor bemehet Alfonz irodájába a gyári lányok nagy bámulatának közepette. Bőrfoteljének karjára ül. Alfonz egyik kezével átöleli, míg a másikkal felnyitja előtte az asztalon fekvő ércládácska tetejét, a ládában százasok vannak. Evelyn okos nő, soha nincs terhére a fiatalembernek, soha nem szemtelen, a ládácskából mindig csak annyit vesz ki, amire éppen szüksége van. Aztán ellibeg, prémei lágyan csiklandozzák a fiatal igazgató arcát. – Ida reggelenként, mikor felébredt, soha nem tudta, meddig tartott az ábrándozása és hol kezdődött az álom. Most is olyan észrevétlen szenderült el, ahogy csak az alkonyati ég színe változik.

Éjféltájban megfordult a szél. Hideg fuvalom csapott az ablak-mélyedésbe. Akkor Ida egy pillanatra felnyitotta a szemét, olyan természetesen, mintha ágyában fordulna meg, odaült a fiatalember térdéhez, az ölébe dőlt, fejét az álla alá hajtotta, mintha minden álma, mi Barabáshoz tartozott, valóság volna… Barabás arra ébredt fel, hogy a lány hajszálai az arcát csiklandozzák. Mikor felébredt, állt tejszag, s rossz illatszereknek édeskés szaga lengte körül, melyen nem győzött a kék ablakon kiáradó ózon. De a lányka teste akkor már hozzámelegedett. A kabát kettejüket takarta. Keze végigszántott borzas haján, aztán az arcát simogatta végig.

Ida úgy tett, mintha aludna, pedig minden idegszála feszült, hogy a kéz minden leheletnyi érintését felfogja… Igen szeretni fog, érzem az ujjai játékából, a keze remegéséből. A keze finom, amilyen csak igazi uraké lehet, csak soká, soká jönne a hajnal…

Barabás a másik kezével is hozzányúlt, átölelte, hajához tartotta az arcát. A kabátot szorosabban maguk köré hajtotta, csak az ablak melegének hagyott utat.

Ezen az éjszakán korán szűnt meg a kék ablak fénye, de soká jött a hajnal. Nehéz felhők telepedtek a város fölé. Ida nem bánta volna, ha sohase virrad. Félt, hogy a ruháját, cipőjét, madzaggal felerősített szakadt harisnyáját meglátja „Alfonz”. Keserű lett volna végig az éjszakája, ha csodálatos képessége folytán nem tudott volna néha hosszú félórákra egészen ábrándjaiba merülni. Ilyenkor Ida bizonyos volt benne, hogy reggelre csoda történik. A ruhája kicserélődik, új lesz, tiszta, talán még a nehéz, de drága éjszakai emlékei sem lesznek rajta.