Klára, akiről már ismeretes, hogy szerette a szertartásokat, de szólni nem szeretett, halkan és egy hangon beszélt. Máté tudta, hogy nem érzi át egészen a szöveg mélységes értelmét, de érzi a perc ünnepiességét, s ez elég.
Viola nem állt fel, ülve mondta leckéjét, szemét elfordította a vakító fehér falról, az esti széltől remegő szőlőtőkék felett messze nézett. Így arca olyan lett, mintha a szöveg felett mélyen elgondolkodnék.
Megrázta bodros, sötét haját, és mosolyogva fordult ismét Máté felé. Erre meg Máté fordította el a fejét, és az arckifejezése olyan volt, hogy a szertartások mestere, Klára attól félt, ebben a pillanatban tanítójuk nem gondol a halállal.
Anna is felállt. Nem azért, amiért Klára, nem is Máté iránti tiszteletből, hanem hogy szavalata fennebb hangozzék az esteli szől
