A Simeon ház

Fejezet 4

– Ma nem érnek rá, cséplés van, de holnap ide tetetem az ágyadat az enyém mellé. Megfoghatom a kezedet, és ha akarsz, áthajolhatsz hozzám… Ugye, jó lesz? Milyen kár volt téged elvinni tőlem, milyen őrület volt… Lám, most ez lett a vége… Tudtam, tudtam… Aki hat gyermeket nevelt, az megérdemli, hogy egyetlen, a legutolsó, az övé maradjon halála órájáig. Bizony megérdemli… Most így kaptalak vissza, de áldom az Istent, bizony, áldom ám!

A leányszobában csak három ágy volt, így a két kisebb lány: Katalin és Anna egy ágyban feküdt. Úgy, hogy Annának, a legkisebbiknek, az ágy végénél volt a feje. De az ő párnája volt a legszebb. Maga hímezte ki, s féltékenyen őrizte, szorította éjszaka is, mintha attól kellene tartania, elveszik tőle… Még derengés előtt felébredt ő is, és olyan aggodalmas szemmel nézett, amint rajta kívül csak Amália tudott. Különben is rendkívüli módon hasonlított rá. Ugyanaz a keskeny arc, az élénk, okos szem s az áttetsző finom orr.

– Klára! – szólt végre a legidősebbikhez, a menyasszonyhoz, mikor azt mozdulni hallotta.

A menyasszony csak gyenge sóhajtással jelezte, hogy ébren van…

– Klára! Ne menj férjhez! Ne menj férjhez akkor sem, ha vége lesz a háborúnak, és Bálint tüstént hazajön.

– Mi jut eszedbe éjszakának idején.

– Ne menj, úgy jársz, mint Amália néni. Bolondság férjhez menni. Ha maga a trónörökös jönne értem, akkor sem mennék, a világ minden kincséért sem…

– Szamárságot beszélsz – szólt közbe Viola, akiről mindketten azt hitték, alszik. – Mit képzelsz, minden ember szétlövi a tükröt a felesége feje fölött? Igenis, férjhez megy Klára, amint teheti. Férjhez is kell mennie. Hogy néz ki ennyi leány egy családban!…

– Ó, te küldenéd, mert te akarsz a nagylány lenni… Azzal nem törődsz, hogy milyen sors vár rá…

Viola felnevetett frissen, egészségesen, ahogyan a lányok tudnak csak nevetni az ágyban, ha ébrednek.

– Micsoda ostoba képzeteid vannak a férfiakról… Hát jó házasságot nem ismersz? Jó férfit nem…

– Bizony alig-alig ismerek, figyelem én már régen a házasságokat.

– És az apánk, te csacsi!

Anna, a tizenöt éves, feltérdelt az ágyban, hogy felháborodásának jobban hangot adhasson.

– Szégyelld magad, te elvetemült! Az apánkat más férfiakkal összehasonlítani. Hát miben állapodtunk meg… Nem abban, hogy apánk különleges lény, hogy az más emberek mértékével nem is mérhető? Nem fogadtuk meg, hogy sohasem nevezzük embernek, ha megnövünk sem?… A neve lesz: ANGYAL.

– Ó – szólt nyújtózkodva és elnyújtott hangon Viola… –, akkor gyerekek voltunk, de látod, Klára már férjhez megy. Nem veszed észre, hogy mi megnőttünk, ha te gyerek maradtál is? Nekünk is akadhat olyan férjünk, mint anyánknak…

– Nahát! – szólt rémülten Anna, és sírva borult a párnájára. Majd egyszerre újra felemelkedett. – Gonosz vagy, Viola, tudd meg, gonosz. Még jobban akarsz tündökölni az eszeddel meg a nagy bodros hajaddal. Azért akarod a háztól elküldeni Klárát. Ne félj, elég szép vagy ahhoz, hogy így is te légy az első.

Erre meg Viola kezdett el sírni. Nem felelt Anna szavaira, hanem a párnába fúrta a fejét, és valamelyes csend után hallották szaggatott lélegzetvételét. Klára ekkor kiugrott az ágyból, és Viola mellé bújt, úgy vigasztalta.

– Ne sírj, Viola, ne sírj, galambom, mit törődsz ezzel az ostoba tacskóbeszéddel.

– Ó, szóval annyira odavagy a férjhez menésért! Eredj, szerencsétlen! – Ezt már szinte kiáltva mondta Anna. Olyan hangosan, hogy felriadt rá az egyetlen szőke Simeon lány: Katalin.

– Hát van eszetek néktek? – mondta felháborodva. – Éjszakának idején felkiabáljátok a házat. Megint valami szamárságért. – Befelé fordult volna, és aludt volna tovább, de akkor meghallotta Viola sírását. Azt, hogy valamelyikük sírjon, azt soha nem bírták elviselni a többiek. Odaszaladt az ágyához, melléje kuporodott.

– Ne sírj, ne sírj, Violám!

Anna pedig, mint a kiközösített, egy darabig gubbasztott az ágyán, aztán egyszerre nagyon szerencsétlennek érezte magát, bocsánatért esdve odakullogott ő is a népes ágyhoz. A hajnal ott találta mind négyüket Viola ágyán. Viola még mindig zokogott, mert jó volt így sajnáltatni magát. Azok pedig lábukat hálóingük alá húzva, felborzoltan, mint fázós madarak téli ágon…

Talpon csak egy embert talált a hajnal a házban, Jánost, a szolgát, aki mássalhangzókat nem tudott kiejteni, és kicsit gyengeelméjű is volt. Azáltal, hogy mássalhangzókat nem mondott, a beszéde hasonlított valami angyali énekhez, különösen így reggel, mikor kitárta az istállóajtót, és az állatokhoz kezdett beszélni. Két kedves macskája, melyek ágyában mellette feküdtek, lábait becézték szőrükkel, mintha vitték volna utána az ágy melegét. Így ment a kútig, mely elöl volt a virágos udvarban. Akkor a hajnali madarak felreppentek a kútágas borostyánkoronájából, és bent, aki ébren volt, hallotta: élesen csikordult a kútgém, amint kimozdult éjszakai pihenőjéből, aztán a sudárfa, mint kilőtt nyíl száll az ég felé. Ahogy a kútágas merült el utoljára az éjszakába, a kútágas kelt életre először minden reggel. A virágos udvart kerítés választotta el a gazdasági udvartól és a kúttól, mely az első udvar közepén volt, hosszú és keskeny fenyőfába vájt vályú vezette a vizet az itatóig. Ezt a fenyőfát valaha májusfának állították legények a ház elé, de erre már a hétéves gyermek nem emlékezett, sőt István sem, aki nálánál két évvel idősebb volt, csak az apjuktól tudták. De a legkisebbnek úgy meséltek róla, mintha maguk is ott lettek volna a májusfafelvételnél, hol két akó bor fogyott el. És már maguk is elhitték, hogy emlékeznek a jégesőre, mely éppen azon a napon verte szét a zsindelyeket a házon, és olyan pusztítást csinált, hogy megborzadtak, ha rágondoltak. Tyúkokat, libákat, sőt kis bárányokat vert agyon a rettenetes jég. Ez a vályú hát emléke volt a vigalomnak, és emléke a legnagyobb csapásnak, amely e falut érte a kolera óta. Régi volt, de a vizet nem folyatta, a belseje kizöldült a finom mohától, és síkos lett, mint az olvadó jég. A gyerekek malomkerekeket szereltek a vályúra, s ezek most kelepelve megindultak. Mintha korai ébresztőnek szánták volna a cséplés reggelére.

Elsőnek Simeon lépett ki a házból, Simeon, a jó ember, akit a gyermekei angyalnak neveztek, és akiről maga a pap is azt mondta, hogy a jóság és könyörületesség képét róla kellene mintázni.

Feltekintett az égre, kémlelvén az időt, mely erre a fontos napra adatott. A szeme aztán megakadt a ház tetején, melyet a falubeliek még néha kastélynak neveztek. Fazsindely borította a nagy házat. Akkor rakták még ezt rá, amikor a faluban minden parasztház zsúptetős volt… Azóta azonban a tűzvész többször végigsepert a falun, csak a kastélyt kímélte meg, melyet zöld fenyők óvtak. A parasztházakra piros cserepet raktak, a kastély pedig maradt fazsindelyes. És ez is hullott, korhadt már az úrkúti Simeon-kastélyról.