A Simeon ház

Fejezet 3

Felkattantotta a ravaszt, célzott, és fogolysöréttel belelőtt az asszony ágya fölött függő tükörbe. A dörrenés, mely a szobában óriási volt, magát a régi vadászt is megdöbbentette. Az üveg ezerfelé fröccsent…

Amália pedig akkor sem szólt semmit, hanem kiugrott az ágyból, és úgy, ahogy volt, kifutott a házból. A selyemkendőt sem vitte volna, ha véletlen bele nem akad a keze az előszobai fogas mellett.

A két falut hosszú erdő választotta el egymástól. Holdvilág volt, de a holdvilág még félelmesebbé teszi az erdőt. A gyermek jött már végig éjjel ezen az úton. No de az apjával. Mindjárt, amint kiért Amália néni a faluból, ott emelkedtek az erdőszéli út mellett a homokbánya ormótlan falai. A holddal együtt úsztak a felhők között szembe azzal, aki a falu felől sietett. Aztán az erdő szélének a suhogása, arrább a lezuhanó patak. Bent az erdőben pedig a nagy csend, melyben még a bogarak szárnyának a zizzenése is hallatszott, a lombok sötétjéből elővilágító korhadt tuskók. Aztán néha egy futó vad nyomán hatalmasan megreccsentek a száraz gallyak… És az erdő innenső végén a temető. Amália néni úgy futott végig az egész úton, hogy jobb kezével a kendőjét az arcára nyomta, és arrafelé dűlt, mintha a szél döntötte volna meg könnyű testét.

A nagyanya szobájában még ott volt a régi ágya, belefektették, meleg kávét főztek neki, de nem itta meg, csak didergett. Meleg födőt is tettek a lábához, pedig langyos volt az éjszaka. Annyi ereje volt még, hogy elbeszélje a történteket, aztán csendesen elaludt. Kicsit ugyan különösnek találták ezt az alvást, mely inkább hasonlított az ájuláshoz…

Sütött a nap, és Tamás, a gyermek is bent volt a két beteg szobájában, mikor felébredt. Mintha az éjjel még jobban lesoványodott volna, az orra hegyesen bökött felfelé… Csak az egyik szemét nyitotta ki, látszott, hogy a másikkal is birkózik, de azok a pillák nehezek voltak, mint a kő. Mikor ezt látták a felnőttek, a gyermeknek megint ki kellett mennie a szobából. Nem sokkal később vágtató kocsi zörgött végig a falun az orvosért… Egy óra múlva meg is érkezett a kis kecskeszakállas emberke, akinek olyan rövid lába volt, hogy lelépni nem tudott, csak leugrani a kocsiról, de azt olyan fürgén tette, mintha lóhátról pattannék. A zsebéből egy csomó üres borítékot vett elő, és átadta Tamásnak, mert a gyermek szerette felfújni az ilyen használt borítékokat, és akkorát durrantott vele, mintha egy revolver csattant volna el.

Az orvos talán fél órát töltött a betegek szobájában, aztán következett a kézmosás. Az anya a teremnek is megfelelő előszobába egy lavór gőzölgő vizet hozott, de nem a mosdóra tette, hanem tapintatból egy alacsony székre… Az anyának rendkívül finom érzéke volt az ilyesmihez. Tudta, hogy a doktorok akkor szeretik véleményüket kimondani, amikor a kézmosó víz fölé hajolnak. És mégiscsak másképp hangzik a diagnózis, ha az orvos ráhajolhat arra a lavórra, és kényelmesen dörzsöli a kezét, mintha a magas márványmosdó előtt lábujjhegyen ágaskodik, s kínnal füröszti apró ujjait. Ugyanilyen tapintatból a harmóniumhoz való magas széket szokta odaállítani az asztalhoz az orvos számára, ha az ura dolgozószobájában tarokkoztak, mondván: ne haragudjék, kedves doktor, nincs itt benn másik szék.

Az orvos táskájából kis üvegcsét vett elő, és néhány csepp lizoformot csöppentett a lavórba. A gőzölgő víz aztán ennek átható illatát szétdobta egyszerre a szobában. Erről a néhány csepp fertőtlenítőről az utcán járókelők megtudhatták, hogy az orvos melyik házban tartózkodik. Ezt az illatot aztán vitte is maga után, mint lenge uszályt.

– Hát, kedves Simeon úr – kezdte –, sajnos, szegény húga idegbénulást kapott a rendkívüli izgalomtól… Ebből a betegségből nemigen szoktak felgyógyulni. Elélhet vele hosszú, hosszú évekig. Vajh ki tudja, Isten kezében vagyunk. Úgy, úgy, Isten kezében.

Az anya felvette a lavórt, és kiment. Az anya nem szokta emberek előtt elsírni magát, hanem ha úgy lett volna, akkor kiment, de ehhez is valami ürügyet keresett, mint most a lavórt – míg az orvos a kezét törölgette.

A két férfi még megivott egy-egy pohárka pálinkát kinn a teraszon, aztán az orvossal elrobogott a kocsi. Az ülésről szokása szerint még megemelte a kalapját, s így köszönt: „Ajánlom magamat!” Jó barátok voltak, de nem tegezték egymást Simeon és az orvos, mert az orvos zsidó volt.

Így gondolta végig a gyermek az elmúlt éjszaka és nappal eseményeit, és ezzel meg is nyugodott. Már félálomban volt, mikor még néhány pillanatra feltámadt benne annak a nagy dübörgésnek az emléke, amellyel alkonytájt a cséplőgépet végighúzatták az udvaron. Nyolc ökör húzta először az éktelen nagy, fekete gőzgépet, aztán három pár a nagy piros verőt, mely olyan volt, mint egy kerekeken guruló ház. Ez a gondolat, hogy holnap cséplés lesz, egy darabig még izgalomban tartotta ismét, aztán a ház alvóira gondolt. Különféle testtartásban mozdulatlan feküsznek, mint holtak a csatatéren, melyről minden este hírt hoz az újság. A háború négyéves kora óta folyt, már-már megnyugodott benne, hogy valahol messze, mesebeli tereken túl van egy hely… nagy erdő tisztással, patakokkal, sziklatömbökkel, hol az emberek öröktől örökké ölik egymást, mert ez így rendeltetett.

Attól fogva, hogy a gondjaiban kimerült gyermek is elaludt, kakasszóig tán moccanás sem volt az egész házban, úgy aludtak még a betegek is, lesújtva az elmúlt nap eseményeitől… Csak az éjjeli bogarak verdesték az ablakokat, melyek bőségben tanyáztak a házat valósággal betemető vén vadszőlő lombjában.

A kakasszó mintha távoli erdőből hangzanék, úgy hallatszott a tyúkól mélyéről. A kakasszóra pedig legelsőnek Amália mozdult meg. Már amilyen kurta mozdulat tellett beteg tagjaitól.

– Édesanyám! – szólt gyenge hangon. – Alszik?

– Nem – felelt a nagyanya, mintha valami bűnön kapták volna –, dehogy alszom, hogy gondolod, édesem? – Pedig csak a lánya mozdulatára ébredt.

– Anyám, olyan különöset álmodtam, de igazán szólva, jó volt ez az álom… Butaság… de valami kényszerít, hogy elmondjam… Azt álmodtam, hogy anya már nem élt, hanem valami szép, virágos sírban feküdt. És odahívott engemet magához. És igen nagy nyugalom volt oda megérkezni.

Amália úgy gondolta, majd hosszan beszéli el az álmát. És csak ez a néhány szó, aztán már vége is. Milyen suta, ostoba dolog, meg fájdalmas is. Ilyet mondani? Ez a betegség nyilván az ítélőképességét is elsorvasztja…

A nagyanya soká nem felelt. Kívül már igen gyengén derengeni kezdett, mikor szólt.